SAJTÓHÍREK

Hírek újságok szerint: A B E É F I K M N P R V Fényes László cikke Rákosligetről 1916







A képhez tartozó alt jellemző üres; Budapesti-Kozlony-címlap-1024x171.jpg a fájlnév



EGYETÉRTÉS





















MAGYARORSZÁGI TISZTI NÉV – ÉS CÍMTÁR










PESTI HÍRLAP KÉPES MELLÉKLETE




Fényes László újságíró

A hazai oknyomozó újágírás atyja. Rövid életrajzát sokan ismerhetik Faludy György “Jegyzetek a kor margójára” című kötetéből, aki “atyai jó barátjaként” tartotta őt számon és akit a vörösök és a fehérek is egyaránt utáltak.

Közigazgatási dal a zongorán

A panaszok tömkelegéből, amely naponta felénk zúdul s amely panaszok századrészé­nek sem vagyunk képesek megfelelni, ismét ki kell egy esetet vennünk, hogy — egyet a sok helyett — a nyilvánosság méltó ítélete alá bocsássunk. Látni fogjuk benne egyrészt a hivatal-sablont, amely gépezetszerűen dol­gozik ugyan, de a mely gépezetbe a panaszt tevő szava lelket önt, és aztán látni fogjuk azt a hivatali típust is, amely a maga rossz­indulatú eljárásával valóban korbács után kiáltat bennünket. Hallgassák meg, kérem az esetet:
Rákosligetre kell kimennünk. Az V-ik ut­cában egy kis tisztviselői lakásba térünk be, fekete gyászruhás asszony nyugodt, megke­ményedett vonásokkal tesz-vesz benne a ház körül. Férje, Molnár Imre bent van Bu­dapesten, a Magyar Folyam- és Tengerha­józási Részvénytársaság ellenőre.
Egy fiuk volt, a többit már tetszik tudni: csak 18 tavaszt látott. A pécsi hadapródisko­lának volt a növendéke s múlt évben, már­cius 15-én zászlóssá avatták. Augusztus 10- én kiment az orosz harctérre, augusztus hó 20-án Drohobicnál fejlövés következtében hősi halált halt.
Az apának már most két foglalkozása lett: bent a hivatalban a folyam- és tengerhajózás, azután este odahaza a szüntelenül folyó könnyek tengerének felszárítása a szomorú reménységgel: majd hazahozzák a fiukat
Drohobicból, arra a célra fognak takarékos­kodni.
Rákosliget homokján újból megpirosodtak a vadszőlő levelei, a szél már megint bo­szorkánytáncot járat velük, a községi szolga kopogtat be Molnár Imréékhez. Fiuk halála után egy évvel — a hazaszállításra még min­dig nincs együtt a pénz — hivatalos írást hoz a szolga.
Rákosliget község elöljárósága 1049—1916. Árverési hirdetmény. Egy darab zongora 400 korona értékben a pécsi hadapródiskola javára huszonnégy korona erejéig hősi halált halt ifj. Molnár Imre tandíjhátraléka fejében lefoglaltatott. ’Csés jó napot kívánok, szólt a községi szolga és távozott..
Árkuspapírt vett elő a tisztviselő, kérvényt írt a pécsi honvédhadapródiskola parancs­nokához: tisztviselőnek nehéz ma a helyzete, ez a 24 korona is szerepet játszik a budgetben, különben is, akinek a tandíjáról van szó, az már a legnagyobb leckepénzt adta meg, a szüleik a legnagyobb tandíjat fizet­ték: Drohobicban fekszik a nyugta.
A folyamodvány elküldéséről Molnár Imre értesítette Rákosliget jegyzőjét, amíg a folya­modvány elintézést nyer, függesszék föl az árverést.
Szeptember 14-én délelőtt 10 órakor Mol­nár Imre a hivatalban, az úrnő sincs oda­haza, csak a cseléd. Jön Keményfi Gyula, az adóügyi jegyző és el akarja vinni a régi, boldog időkből maradt egyetlen becses bú­tordarabot, az annak idején 1600 koronáért vásárolt zongorát, 400 korona becsértékben, 24 korona hősi halált halni tudás tandíja fejében.
A cselédet Mutuska Teréznek hívják. Ilyet már csak nem tesznek — szól. Hogy a jegyző nem tágít, bemegy a kis kamrájába, egyet­len földi vagyona a kis láda, amiben kis cókmókja van, előkeresi a pénzét, össze tud számlálni 24 koronát, odadja a jegyzőnek, az nyugtát ad róla és elmegy.
Hazajön a ház úrnője, este az úr, meghall­ják, mi történt. Másnap Molnár Imre fel­megy a jegyzőhöz és megkérdi: mit tettek vele, hiszen tudják, hogy folyamodott a tan­díjhátralék elengedéséért, s amíg azt el nem intézik …
— Már el is intézték, elengedték a tan­díjat, megjött az írás a pécsi parancsnok­ságtól.
— Miért jöttek el hát a zongoráért, hiába töltötték az időt, nekünk nagy fájdalmat okoztak s most a pénzt visszafizetik. — Dehogy fizetjük. A múlt évben Molnár úr megsértette a jegyzőt, ezért a szolgabíró úr száz koronára ítélte Molnár urat, erre tartjuk vissza a 24 koronát.
Mikor Molnár Imre leküzdve minden in­dulatát, megkérdezi Keményfi urat, hogy nem fél-e az Istentől, Keményfi úr így válaszolt:
— Szerencséje, hogy a cseléd lefizette a pénzt, mert ha a zongoráját eladjuk az ár­verésen, mehetett volna a sóhivatalba!
Eddig van az eset s nekem csak azt kell hozzátennem, hogy személyesen is megkér­deztem Keményfi urat és azt válaszolta, hogy a postát félórával későbben bontották fel, mint az árverést meg akarták tartani…
Hozzám intézett levelében azt kérdezi Molnár Imre úr, hogy mi az orvosság az ilyen eljárás ellen.
Nyilvánosság előtt adom meg a választ. Nem is foglalkozom paragrafusokkal, ame­lyek a szabály külső értelme szerint sem ad­tak jogot Keményfi jegyző úrnak eljárására. De a kétségbeesés gondolatával, hogy ma, ezekben az időkben a közigazgatásban ilyen emberek megmaradhatnak, egész egyenesen közlöm itt, hogy az ilyen emberek részére a mai rendkívüli időkben a korbács lenne szükséges és át kell adni őket a nyilvánosság megvetésének.
(1916)

Forrás: Magyar Sajtó 1967.03.01. 3. szám 90-91. oldal

Vissza a lap elejére