UTAK ÁLLAPOTA

Az oldal indult: 2020. 11. 08.

1930 1940 1981

1930

1930. augusztus 31. Az Ujság
1930. május 6. Az Ujság
1930. október 5. Az Ujság
1930. szeptember 21. Az Ujság
1930. szeptember 28. Az Ujság
Rákosligeti híd felújítása. 1930. október 12. Az Ujság

1940

Életem legérdekesebb élménye. Országúti kaland. Elmondja Berky Lili, a Nemzet! Színház művésznője.

Harmadéve történt, karácsony első napján. A Nemzeti Színház ünnepdélutáni előadásul a „Csodatükör” -t hirdette, fél négy órai kezdettel. Rendes szokásomhoz híven ezúttal is két órával az előadás megkezdése előtt elindultam rákosligeti házunkból — ennyi idő kisebb defekt esetén is elegendő, hogy kényelmesen beérjek a színházhoz. Kint hóvihar dühöngött, Rákosliget csaknem eltűnt a fehér lepel alatt, de az országért járhatónak látszott. Fél kilométert sem jutottunk, amikor kocsink hirtelenmegtorpant. Az uram leszállt, felemelte a motor fedelét, elkezdte a gyertyákat, a kapcsolást vizsgálgatni, a kocsi alá nézett, fütyörészett, mint aki nem lát komoly bajt. Aztán megint motozott valamin, megint fütyörészett, én csak arra riadtam fel a takaró alatt, hogy a közeli toronyban kettőt üt az óra. Nono, ne bolondozzunk! A mesejátékban főszerepet játszom és én kezdem a darabot. Kibújtam a kocsiból és magam is a motorra hajoltam. Ahogy az uram továbbra is eredménytelenül viaskodott a lélektelen, makacs szerkezettel, hirtelen olyan ideges lettem, hogy se szó, se beszéd, nekiiramodtam és rohantam visszafelé, haza. Hallottam, hogy az uram utánam kiált, de akkor már nem törődtem semmivel, félcipőben gázoltam a hóval borított mezőn át, hogy minél hamarabb hazaérjek a telefonhoz. Az enyéim, nem tudván, mi történt velem, aggódó kérdésekkel rohantak elém, de én félrelöktem mindenkit, a telefonra vetettem magam és feltárcsáztam egy pesti autófuvarozót. — Száguldjon ahogy csak tud! — lihegtem a készülékbe és ismét kiviharoztam a házból. Az uram még akkor is a konok autóval vesződött. Elmúlt öt perc, elmúlt tíz perc, a pesti kocsi nem mutatkozott, ellenben a toronyóra ismét megszólalt s tompán, mint egy halálharang, hirdette a fél hármat. Nem tudtam tovább egyhelyben maradni. Nekiiramodtam az országútnak, hogy minél előbb találkozzam a megrendelt kocsival. Térdig érő hóban bukdácsoltam, kétszer el is estem, szívem a torkomban dobogott, halántékom lüktetett, tüdőm zihált, vadul rohantam, előre meresztett szemmel — hiába, az autó csak nem mutatkozott. A nagy magánosságban a sírás fojtogatott, tehetetlenségemben néha hangosan kiáltoztam, lelki szemem előtt megjelent a színház zsongó nézőtere, az ügyelőtanácstalan szaladgálása, a kollégák megrökönyödése. — Segítség! — sírtam bele az üres, havastájba, de senki sem felelt. Verejtékben fürödve értem be Rákoskeresztúrra. Abban a percben ütötte a három órát. A színházban most csengetik az elsőt. Neki a postának — zárva! Dörömbölni kezdtem, később beszélték, hogy sikoltoztam is. Végre kinyílt egy ablak és valaki haragosan rám szólt. Alig tudtam megmondani, hogy ki vagyok és mit akarok. Beengedtek, rázuhantam a telefonra és felhívtam a színházat. Füstös jelentkezett, az ezermester Füstös. — Füstöském, itt vagyok elhavazva Rákoskeresztúron, segítsen! — csak ennyit tudtam a készülékbe belenyöszörögni. — Lecsaptam a telefont és kiugrottam a postáról. Neki az országútnak! Sehol egy Pest felé haladó kocsi! A szél erősödött és szemem közé vágta a havat. Cipőm teljesen átázott, bundámat is kinyitottam, hogy jobban futhassak. Már alig volt levegőm, amikor a fehérországút végén felfedeztem egy fekete pontot. Autó volt, gyorsan közeledett, előttem csikorgófékkel megtorpant. A drága Füstös kiugrott, felkapott, mint egy kis gyereket, bedobott a kocsiba, azután hajrá, neki! Két perccel félnégy előtt robogtunk át a vámon, félnégykor kanyarodtunk be a Rákóczi útra. Három perc múlva a Nemzeti Színház színészbejárója előtt leemeltek a kocsiról. Az ügyelő, a díszítők, az öltöztetőnőm ott topogtak a hóban. Kézről -kézre adtak. Csak arra eszméltem, hogy meleg helyen vagyok. Az öltözőben fürge kezek lerángatták rólam a ruhát, a cipőt. Valaki ősz parókát nyomott a fejembe, más valaki parasztgúnyát dobált rám, láthatatlan kezek csizmába bujtatták a lábamat, szellemujjak piros festékkel, szénrúddal rohantak végig az arcomon, angyalszárnyak a levegőbe kaptak és kiröpítettek a színpadra. Fél négymúlt tíz perccel, amikor a hótól még káprázószemem előtt fellebbent a függöny és minden erőmet összeszedve kinyögtem a szerep első szavait.
Forrás: Tolnai Világlapja 1940.04.24.

1981

Városi Közlekedés 1981. 3. 175. oldal