Az oldal indult: 2020. 11. 08.
1930 1940 1981
1930
1940
Életem legérdekesebb élménye. Országúti kaland. Elmondja Berky Lili, a Nemzet! Színház művésznője.
Harmadéve történt, karácsony első napján. A Nemzeti Színház ünnepdélutáni előadásul a „Csodatükör” -t hirdette, fél négy órai kezdettel. Rendes szokásomhoz híven ezúttal is két órával az előadás megkezdése előtt elindultam rákosligeti házunkból — ennyi idő kisebb defekt esetén is elegendő, hogy kényelmesen beérjek a színházhoz. Kint hóvihar dühöngött, Rákosliget csaknem eltűnt a fehér lepel alatt, de az országért járhatónak látszott. Fél kilométert sem jutottunk, amikor kocsink hirtelenmegtorpant. Az uram leszállt, felemelte a motor fedelét, elkezdte a gyertyákat, a kapcsolást vizsgálgatni, a kocsi alá nézett, fütyörészett, mint aki nem lát komoly bajt. Aztán megint motozott valamin, megint fütyörészett, én csak arra riadtam fel a takaró alatt, hogy a közeli toronyban kettőt üt az óra. Nono, ne bolondozzunk! A mesejátékban főszerepet játszom és én kezdem a darabot. Kibújtam a kocsiból és magam is a motorra hajoltam. Ahogy az uram továbbra is eredménytelenül viaskodott a lélektelen, makacs szerkezettel, hirtelen olyan ideges lettem, hogy se szó, se beszéd, nekiiramodtam és rohantam visszafelé, haza. Hallottam, hogy az uram utánam kiált, de akkor már nem törődtem semmivel, félcipőben gázoltam a hóval borított mezőn át, hogy minél hamarabb hazaérjek a telefonhoz. Az enyéim, nem tudván, mi történt velem, aggódó kérdésekkel rohantak elém, de én félrelöktem mindenkit, a telefonra vetettem magam és feltárcsáztam egy pesti autófuvarozót. — Száguldjon ahogy csak tud! — lihegtem a készülékbe és ismét kiviharoztam a házból. Az uram még akkor is a konok autóval vesződött. Elmúlt öt perc, elmúlt tíz perc, a pesti kocsi nem mutatkozott, ellenben a toronyóra ismét megszólalt s tompán, mint egy halálharang, hirdette a fél hármat. Nem tudtam tovább egyhelyben maradni. Nekiiramodtam az országútnak, hogy minél előbb találkozzam a megrendelt kocsival. Térdig érő hóban bukdácsoltam, kétszer el is estem, szívem a torkomban dobogott, halántékom lüktetett, tüdőm zihált, vadul rohantam, előre meresztett szemmel — hiába, az autó csak nem mutatkozott. A nagy magánosságban a sírás fojtogatott, tehetetlenségemben néha hangosan kiáltoztam, lelki szemem előtt megjelent a színház zsongó nézőtere, az ügyelőtanácstalan szaladgálása, a kollégák megrökönyödése. — Segítség! — sírtam bele az üres, havastájba, de senki sem felelt. Verejtékben fürödve értem be Rákoskeresztúrra. Abban a percben ütötte a három órát. A színházban most csengetik az elsőt. Neki a postának — zárva! Dörömbölni kezdtem, később beszélték, hogy sikoltoztam is. Végre kinyílt egy ablak és valaki haragosan rám szólt. Alig tudtam megmondani, hogy ki vagyok és mit akarok. Beengedtek, rázuhantam a telefonra és felhívtam a színházat. Füstös jelentkezett, az ezermester Füstös. — Füstöském, itt vagyok elhavazva Rákoskeresztúron, segítsen! — csak ennyit tudtam a készülékbe belenyöszörögni. — Lecsaptam a telefont és kiugrottam a postáról. Neki az országútnak! Sehol egy Pest felé haladó kocsi! A szél erősödött és szemem közé vágta a havat. Cipőm teljesen átázott, bundámat is kinyitottam, hogy jobban futhassak. Már alig volt levegőm, amikor a fehérországút végén felfedeztem egy fekete pontot. Autó volt, gyorsan közeledett, előttem csikorgófékkel megtorpant. A drága Füstös kiugrott, felkapott, mint egy kis gyereket, bedobott a kocsiba, azután hajrá, neki! Két perccel félnégy előtt robogtunk át a vámon, félnégykor kanyarodtunk be a Rákóczi útra. Három perc múlva a Nemzeti Színház színészbejárója előtt leemeltek a kocsiról. Az ügyelő, a díszítők, az öltöztetőnőm ott topogtak a hóban. Kézről -kézre adtak. Csak arra eszméltem, hogy meleg helyen vagyok. Az öltözőben fürge kezek lerángatták rólam a ruhát, a cipőt. Valaki ősz parókát nyomott a fejembe, más valaki parasztgúnyát dobált rám, láthatatlan kezek csizmába bujtatták a lábamat, szellemujjak piros festékkel, szénrúddal rohantak végig az arcomon, angyalszárnyak a levegőbe kaptak és kiröpítettek a színpadra. Fél négymúlt tíz perccel, amikor a hótól még káprázószemem előtt fellebbent a függöny és minden erőmet összeszedve kinyögtem a szerep első szavait.
Forrás: Tolnai Világlapja 1940.04.24.
1981
