- március 15. (Beszéd)
- március 15. Talpra magyar, hí a haza! Hangzott a felkiáltás. És megannyi szív megdobbant. Mert az emberek érezték, tudták, hogy a hazának szüksége van rájuk. Hazafiak voltak. Mindenki tenni akart, mert a haza megszólította őket. Ki karddal, ki verssel, ki zenével lelkesített, harcolt egy jobb, egy igazabb, egy tisztább, egy megbecsült jövő reményében. Ma is példaként állnak előttünk a nagy hősök.
De én most nem róluk szeretnék beszélni, hanem az elfeledett, kis hősökről: a nőkről, leányokról, asszonyokról, anyákról, feleségekről. Mert nem csak a fronton lehet valaki hős.
Szendrey Júlia így írja le érzéseit:
Gyermek vagyok bár, mégis jól tudom,
Mi a legszentebb a föld kerekén,
S hogy e szentségen akként függni kell,
Miként a gyermek anyja kebelén.
Így csüggök rajtad, így szeretlek én,
Magyar hazám, kedves magyar hazám!
Büszkén vallom be, hogy fiad vagyok,
S áldom a sorsot, hogy te vagy anyám!
S ha egykor majd kinőttek szárnyaim,
S észszel, erővel munkálni tudok,
Minden tettem egy áldozat legyen
Oltárodon, mit javadért hozok.
Míg csak az észnek egy szikrája ég
Fejemben, mint az éji fénybogár,
Hazámnak égjen, oltárzsámolyán,
Híven virrasztó szerény mécssugár.
És míg erővel győzi két karom,
— Mint szegény hangya morzsalékait —
Kőt kőre hordok és így emelem
Szentegyházadnak ékes falait.
S te élni fogsz, hazám, így élni fogsz
Hű gyermekid ápolnak tégedet,
Kik, mint apáik, készek javadért
Örömmel adni vért és életet!
Mi a haza? Nekem az otthon, a család, a barátok, az iskola, a templom, a fák, a virágok, a mező, a patak, Rákosliget, a hely ahol élek, aminek a nyelvét beszélem, dalait énekelem. Nem csak a fronton kellett helytállni, hanem otthon, a családban is. A nők is tevékenyen kivették a részüket a haza szolgálatából. Főztek, mostak, kokárdákat varrtak, neveltek, tanítottak, ápolták a sebesülteket, ruhát varrtak a katonáknak. Mindenki a maga helyén, a maga módján. Az ő feleladtuk volt férjeiket hazafias tevékenységre buzdítani, gyermekeikből jó honfiakat és honleányokat nevelni, amit nem kötelességből, hanem szívvel-lélekkel tettek. Persze akadtak olyanok is, akik igencsak kikívánkoztak e hagyományos női szerepkörből és a tettek vagy akár a harc mezejére léptek. A nemzeti ügynek elkötelezett két grófnő Zichy Antónia és húga Karolina kulcsszerepet játszott a főúri társadalom magyar szellemű átalakításában. Példaadásukkal szorgalmazták a magyar ruha viselését, a magyar nyelv tüntető használatával pedig szalonképessé tették azt a társasági élet színterén. Báljaikon helyet kaptak a magyar táncok. Teleki Blanka maga szavalta el tanítványainak a Nemzeti Dalt, kolléganője, Lővei Klára, rendszeresen kivitte a lányokat a Nemzeti Múzeum kertjében tartott népgyűlésekre a forradalmat követően. Kossuth Zsuzsanna bejárta az egész országot és mintegy 72 tábori kórházat állított fel. A Pesti Hírlapban megjelent felhívására az asszonyok tömegesen jelentkeztek ápolói szolgálatra. Lebstück Mária, eladta fülbevalóját, férfiruhát vásárolt, lenyíratta a haját és apja Lebstück Károly nevén beállt a bécsi egyetem légiójába és a háború végégre főhadnaggyá nevezték ki. Bányai Júlia műlovarnő, Sárossy Gyula, egykori férje néven állt be a nagyváradi seregbe, ahol elsősorban kémkedéssel szerzett magának hírnevet. És megannyi magyar nő, anya, feleség, akik csendben voltak hősök. Akik biztosították az otthon melegét, elvetették gyermekeikben, a haza iránti elkötelezett szeretet magját. Igaz szeretettel, forró szerelemmel, könnyes szemmel engedték útjukra szeretteiket, és büszkén néztek utánuk. Hittek az igaz győzelmében és ezzel a hittel töltötték meg az otthonaikat. A házakból kiszűrődő Kossuth nótákat éneklő anyák, a fakardozó, huszárosat játszó gyerekek, a kokárdákat varró leányok, feleségek szívét, lelkét, egész lényét átszőtte a Magyarország iránti őszinte szeretet. Hinni tudtak a szabadságban.
Miért voltak igaz hazafiak ők is? Mert azt tették, amire a hazának szüksége volt. Minden korban az a hazafi, az igazi hős, aki azt teszi, amire a hazának épp szüksége van, hogy minden egyre jobb legyen, hogy ott, ahol élünk, ahol az otthonunk van, mindenki azt akarja, hogy minden egyre jobb legyen.
Most mire van szüksége a hazának? Békességre, szeretetre, türelemre, egyezségre, megértésre, egymás támogatására, elfogadásra. Mi is hősők lehetünk, 2025 márciusi ifjai, mert így a haza javát, jobbulását szolgáljuk.
Ez a legfőbb példa! Tanuljunk meg mi is hinni az igaz győzelmében. Küzdjünk érte, ha bukdácsolva is, de kitartóan. Ragasszuk rá gyermekeinkre is a lelkesedést, hogy igenis megéri küzdeni minden jóért, szépért, egy boldogabb jövőért.
Ezernyolcszáznegyvennyolcba
El kell menni háborúba
Ha úgy vagyon cédulázva
Hogy elveszek a csatába
Keljetek fel Rákócziak
Ti voltatok igaz fiak
Lássátok meg nagy romlását
Magyar hazánk pusztulását
Szép meghalni a hazáért
Virtust tenni a nemzetért
Fölkelni a szabadságért
Ontani a jó magyar vért
Azt is tudom nem én kezdtem
Tudom, nem is én végeztem
Most is halnak és születnek
Nem lesz vége az életnek
A március 15-i ünnepi beszéd szövege:
Tisztelt Polgármester Úr! Tisztelt Képviselő Asszonyok és Urak! Tisztelt Ünneplők, Megemlékezők!
- március 15-e történelmünk kiemelkedő napja, amikor a magyarság egy vértelen forradalomban lépett fel a nemzeti érdekeket, értékeket, kultúrát elnyomó rendszerrel szemben, majd amikor rákényszerült, közel másfél éves fegyveres harcot folytatott az óriási túlerő ellen. Március 15-e szimbólum. Ünnep, a vértelen forradalom, a szabadságért való kiállás, az összefogás, a társadalmi egyenlőség, a független magyar állam ünnepe. Egyben emléknap is, mert nincs március 15-e augusztus 13-a, a világosi fegyverletétel, és október 6-a, az aradi vértanúk kivégzésének napja nélkül.
Ez a kettősség mindannyiunkban jelen van, pedig ennek a napnak minden egyes pillanata identitásunknak, nemzeti emlékezetünknek olyan fontos részévé vált, hogy szinte már-már személyes emlékként őrizzük. De tudjuk azt is, hogy mi következett március 15-e után. Így egyszerre emlékezünk a hősökre és az áldozatokra, a dicső győzelmekre, az emberfeletti küzdelemre, és a fájó veszteségre. De vajon mit is jelent valójában március 15-e, illetve az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc? Azt hiszem ennek a kérdésnek a megválaszolásához további három kérdésre kell megkeresnünk a választ: Miért robbant ki valójában a forradalom? Mi lehetett a forradalmárok és szabadságharcosok célja? Volt-e esély a győzelemre? A következő percekben ezeket a kérdéseket szeretném röviden körüljárni, de némileg tágabb időbeli határokban értelmezve, nemzetünk több évszázados történelmének vizsgálatával.
Az első kérdésünk tehát: Miért robbant ki a forradalom 1848. március 15-én? Az egyszerű válasz a következő: a magyarság nem bírta tovább az elnyomást, a Habsburg önkényt, ezért a tettek mezejére lépett, a forradalom vívmányait pedig szabadságharcban védtük meg. Ez igaz, de mégsem ad teljes magyarázatot. Hiszen hogyan lehetséges az, hogy ’48-ban, a „népek tavaszán”, egész Európa lángba borult, mégis csak mi voltunk, akik hosszas, kitartó szabadságharcba kezdtünk? Ennek megértéséhez számításba kell vennünk az egyes nemzetek múltját. A magyarság Nyugat és Kelet határán helyezkedik el a Kárpát-medencében és a keresztény államalapítástól kezdve bő fél évezreden keresztül Európa meghatározó hatalmaként, saját sorsát formálva tudott gyarapodni. Aztán jött 1526-ban Mohács, majd 1541-ben Buda elfoglalásával három részre szakadt az ország és megtörtént az, ami korábban soha: Szent István birodalma megszűnt független és önálló lenni. Még a jogutódnak számító, Habsburg kézre kerülő Királyi Magyarországot sem saját törvényei és alkotmánya szerint irányították, hanem a Birodalom egyik tartományaként, és a kiépített végvárrendszer sem a magyarságot védte, hanem a birodalmat, birodalmi csapatokkal, birodalmi irányítással. Ugyan a török kiűzése után újra egyesülhetett az ország, de függetlenségét és szabadságát nem kapta vissza. Azért meg kellett küzdeni. A magyarság történetének ezen évszázadai folyamatos harcot jelentenek a szabadságunkért, törvényeink betartatásáért, és a harc a politikai tárgyalótermek színpadáról nem egy esetben a csatamezőkre került át. Rákóczi Ferenc szabadságharcát a magyar függetlenségért és szabadságért indította el. 1848–1849 forradalmárjai szintén a szabadságért, a saját törvények betartatásáért fogtak fegyvert az elnyomás ellen. A ’48-as hősöknek pedig nem csak elődei, hanem méltó utódai is voltak, azok az ’56-os forradalmárok és szabadságharcosok, akik a kommunista diktatúra megdöntéséért és az országot megszálló szovjet csapatok kiűzéséért fogtak fegyvert.
A magyarság tehát évszázados hagyományokból táplálkozva küzdött mindig is a szabadságáért és függetlenségéért, mint történt ez 1703 és 1711-között, 1848–1849-ben, vagy végül 1956-ban. Volt egy több évszázadra visszanyúló, generációkon és társadalmi rétegeken átívelő szabadság és függetlenség utáni vágy, amely annyira erősnek bizonyult, hogy más népekkel ellentétben a magyar nemzet képes volt fegyvert fogni.
A második kérdésünk így hangzik: Mi lehetett a forradalmárok és szabadságharcosok célja? Túlzás lenne azt állítani, hogy a 48-as forradalmároknak egységes céljaik lettek volna. Elvégre a forradalmaknak éppen az a sajátos tulajdonsága, hogy váratlanul, gyorsan, néha egészen meglepő módon törnek ki. 1848. március 15-én mégis megszületett a programnak is tekinthető 12 pont, és tetten érhető egyfajta összefüggés a szabadságért vívott mozgalmaink között.
A márciusi ifjak 10. pontja így szólt: „A katonaság esküdjék meg az alkotmányra, magyar katonáinkat ne vigyék külföldre, a külföldieket vigyék el tőlünk.” Emlékezzünk vissza, hogy ’56-ban mi is volt a MEFESZ 16 pontja közül az első: „Vonják ki a szovjet csapatokat!” Bő száz évvel korábban Petőfiék ugyanazt fogalmazták meg, mint az ’56-os forradalmárok, csak akkor még nem a Vörös Hadsereg volt a megszálló erő, hanem a Habsburgok birodalmuk egyes nemzeteinek, nemzetiségeinek katonáit helyezték át másik térségbe. De mehetünk akár korábbra is, Bocskai István, aki 1604 és 1606 között a magyarok első Habsburg ellenes felkelését vezette, politikai végrendeletébe a következőket jegyezte le: „Szívem örvend rajta, és Istennek érette nagy hálákat adok, hogy (…) édes hazámat, most mindenféle ellenségtől megszabadult állapotban hagyhatom.”
De ’56 után is ki lett mondva a magyarság akarata, előbb 1989. március 15-én, az ellenzék közös 12 pontjában, majd június 16-án Nagy Imre újratemetésén: „Vonják ki a szovjet csapatokat!” A magyarság célja tehát az elmúlt évszázadokban világos volt: ne legyenek a területén idegen, más államok érdekeit képviselő csapatok.
A magyarságnak szintén több évszázados követelése, hogy országát saját törvényei alapján, az adott korszak viszonyainak megfelelően a népképviseletet figyelembe véve irányítsák. Visszatérve újból a márciusi ifjak 12 pontjához, a 2., 3. és 4. fogalmazott meg ilyen követeléseket: „Felelős minisztériumot [értsd kormányt] Buda-Pesten.” „Évenkénti országgyűlést Pesten.” „Törvény előtti egyenlőséget polgári és vallási tekintetben.” Ezeket a követeléseket aztán az áprilisi törvények jogszabályba is foglalták, a fegyveres harc pedig éppen ezek betartásáért indult. Mit is követelt a MEFESZ 5. pontja? „Általános, egyenlő, titkos választásokat, több pártot, új nemzetgyűlést, sztrájkjogot!” Röviden és tömören: demokráciát. Ez még pontosabban és erőteljesebben jelent meg az 1989. márciusi 12 pontban: „Valódi népképviseletet és többpártrendszert.”
Egy elnyomó rendszereknek vagy diktatúráknak egyik legfontosabb ismertetőjegye, hogy nem hagyják a társadalom tagjait, hogy szabadon kifejthessék gondolataikat, véleményüket, illetve, hogy szabadon tájékozódjanak szűkebb és tágabb környezetük eseményeiről. Mind a diktatúrák, mind az autoriter birodalmak egyik legelső lépése volt a kőkemény cenzúra bevezetése, újságok betiltása.
Nem véletlen tehát a márciusi ifjak egyik legfontosabb követelése: „Kívánjuk a sajtó szabadságát, a cenzúra eltörlését.” Ezt követően indultak el a vértelen forradalom résztvevői, hogy kiszabadítsák börtönéből a sajtóvétség miatt fogságban tartott Táncsics Mihályt. A MEFESZ 12. pontja pedig így szólt: „Teljes vélemény- és szólásszabadságot, szabad rádiót…” De tovább is ugorhatunk egy kicsit az időben, a ’80-as évekbe, amikor szamizdatként megjelentek az olyan rendszerkritikus, rendszerellenes folyóiratok, mint idehaza a Beszélő és a Demokrata vagy Erdélyben az Ellenpontok, míg a rendszerváltás hajnalán már hivatalos engedéllyel jelenhetett meg idehaza a Hitel.
A történelmi párhuzamok megléte és a nemzeti identitás fontosságának bizonyítékaként pedig engedjék meg, hogy csak idézzem a MEFESZ ’56-os követeléseinek 13. és 14. pontját: „Távolítsák el a Sztálin-szobrot! Helyére 1848–49-es emlékmű kerüljön!”; „Új, nemzeti jellegű címert! A katonáknak új, a magyar hagyományoknak megfelelő egyenruhát! Március 15. legyen nemzeti ünnep, október 6. nemzeti gyászünnep és tanítási szünet!”
1956-ban mindezek közül csak a Sztálin szobor ledöntése sikerülhetett, de a történelem igazságot tesz! A kommunista diktatúra évtizedeiben hiába próbáltak eltűntetni minden olyan műalkotást, amelyek a magyar nemzeti identitáshoz kötődtek, és helyüket feltöltötték az esztétikailag is megkérdőjelezhető szocreál alkotásokkal, azt látjuk, ezek ma szoborparkokban, múzeumok vagy közgyűjtemények raktáraiban porosodnak, bizonyítékaként az elnyomó rendszerek elmúlásának. Eközben visszakerültek az illő helyükre a magyar történelem jeles alakjainak szobrai, Szent Istvántól kezdve, Batthyány-n és Széchenyin át egészen Tisza Istvánig.
Tehát ha visszatérünk eredeti kérdésünkhöz, hogy mi is volt a ’48-asok célja, kijelenthetjük, hogy ugyanaz, mint Bocskainak, Rákóczinak, a pesti srácoknak és a ’80-as évek ellenzéki csoportjainak: a magyar szabadság és függetlenség kivívása.
Harmadik és egyben utolsó kérdésünk: Volt-e esély a győzelemre?
A magyarság és a magyarságot támogató nemzetiségek hősiesen, bátran küzdöttek, és sikerrel vették fel a harcot a császári erőkkel. De az osztrákok végül nemzetközi segítséggel a csatatereken leverték a szabadságharcot, amelyet véres megtorlás követett.
De mielőtt levonnánk a végső következtetéseket, nézzük meg újból többi szabadságharcunk történetét! II. Rákóczi Ferenc 1703 és 1711 között küzdött, mielőtt alulmaradt volna a csatatéren. Azonban nem szabad elfelejteni, hogy mozgalma azért indult, mert a magyarság ősi jogait a Habsburgok figyelembe sem vették, a szabadságharc végét jelentő szatmári béke pontjai pedig – ha időlegesen is – tulajdonképpen teljesítették a szabadságharc legfontosabb követeléseit, a 9. és 10. pont kifejezetten a Magyar Királyság és Erdély jogainak és törvényeinek tiszteletben tartásáról, alkalmazásáról, illetve a magyarok kulcspozíciókba emeléséről szóltak.
1956-ban a magyarságnak ugyan esélye sem volt a fegyveres harc megnyerésére. A magyarság követelései mégis teljesültek, bő 30 évvel később, a rendszerváltás idején, amely minden hibája és árnyoldala ellenére, átvezetett minket a kommunista diktatúrából a parlamentáris demokráciába.
1849-ben Világosnál letettük ugyan a fegyvert. De eljött az 1867-es kiegyezés, vagy ahogy Deák Ferenc, a Haza Bölcse hívta, a kiegyenlítés, amely teljesítette ’48 szinte összes követelését, és az Osztrák–Magyar Monarchián belül ugyan, de Magyarország visszaszerezte önállóságát.
A válasz tehát az utolsó kérdésünkre a következő: A Habsburg és az Oszmán Birodalom, a Szovjetunió mind összeomlott, megszűnt, Magyarország viszont továbbra is létezik, szabad, független állam. A forradalmak és szabadságharcok hősei tehát győztek, csak ezt a győzelmet nem 1956-ban vagy 1849-ben, hanem 1989–1990-ben és 1867-ben érték el.
Semmi nem volt hiábavaló! Március 15-re pedig talán a legjobb, ha olyan ünnepként emlékezünk, amilyennek azt Rákoskeresztúr szülöttje, a márciusi ifjak egyik vezéralakja, az 1848. március 15-én mindösszesen 21 éves Bulyovszky Gyula későbbi visszaemlékezéseiben leírta:
„Együtt csináltuk és fejlesztettük az eseményeket, minden szorosan kitűzött vagy megbeszélt program nélkül, mondhatni csupán szívünk sugallatára (…) nagy város százezerre menő lakossággal, melyet eddig különböző rang, gondolkozás, vallás, politikai vélemény, érdek választott szét, soha varázsütésre ily mesés egyetértést nem tanúsított (…) a mindent megragadó lelkesedés a legkorosabb embereket is gyermekekké, ujjongó, örvendező gyermekekké varázsolta.”
Mit üzennek nekünk ’48, ’56, ’89 hősei? Hogy a szabadság és függetlenség a legfontosabb értékek, amelyekért érdemes harcolni. Magyarország 1990 óta szuverén, demokratikus állam. Becsüljük meg és őrizzük meg azt a függetlenséget és szabadságot, amiért elődeink küzdöttek és ami nekünk megadatott! Mindig tartsuk szem előtt a 12 pont felkiáltását: „Legyen béke, szabadság és egyetértés.”
Köszönöm szépen megtisztelő figyelmüket!