Szabó Endre Rákosliget bírája 1907. július 1. – 1910. január 15.

(Nagytoronya, 1849. június 3. – Budapest, 1924. február 5.)

Forrás: A Hét – epa.oszk.hu

---

Szabó Endre

(SZINNYEI JÓZSEF: MAGYAR ÍRÓK ÉLETE ÉS MUNKÁI 1891.)

„Hirlapíró a Petőfi-társaság tagja, szül. 1849. jún. 3. Nagy-Toronyán (Zemplén megye), hol atyja előbb tanító,

később gazdatiszt volt. Szabó már hat éves korában árván maradt, de atyjának barátai gondjukba vették; a gimnázium első három osztályát Késmárkon végezte, hol németül is megtanult; tanulmányait Sárospatakon folytatta, ott végezte a jogot is. Tanuló évei alatt jelent meg Három szatírája, melyek egyikét, a Divatot, országszerte nagy hatással szavalták. Sárospatakon ismerkedett meg Szemere Miklóssal, ki a fiatal költő becsvágyát fejlesztette. Iskoláinak bevégzése után Gálszécsen volt joggyakornok, majd önkéntesi évét szolgálta le Kassán, míg végre 1874. decemberében a fővárosba juthatott. Szemere Miklós tört neki utat az irodalomban, a Baloldal című lapban ismertetve egy hazafias költeményét. Ezen túl a Vasárnapi Újságban, a Magyarország és Nagyvilágban, a Családi Körben és más lapokban sűrűn jelentek meg költeményei. Sikerei hatása alatt abbahagyta a jogi pályát és az Üstökös munkatársa lett. 1877-ben az akkor alakult Petőfi-társaság megválasztotta tagjai sorába, Jókai Mór pedig megbízta az Üstökös szerkesztésével. E mellett Toldi István Nemzeti Hírlapjának munkatársa lett, 1881-82. pedig a Hon irodalmi és színházi rovatát vezette. 1882. az Üstökös az ő tulajdonába ment át és e lapnak tulajdonosa és felelős szerkesztője volt. Fordított németből, franciából, de legtöbbet oroszból; többször bejárta Oroszországot. Orosz regények és költemények fordításával új világot tárt a magyar közönség elé. 1880. nőül vette Nogáll Janka írónőt. Írt esszéket a Budapesti Szemlébe (A panszlavizmusról), az Életbe, a Magyar Szalonba (Nekraszovról, Puskinról és más orosz költőkről), ezenkívül temérdek tárcát a napilapokba és még több aktuális vezérverset az Üstökösbe; munkatársa volt a Pallas Nagy Lexikonának, melybe az orosz irodalomra vonatkozó cikkeket írta. Munkatársa a Magyar Hírlapnak.”

Szabó Endre a kép jobb oldalán a második sorban. Középen Jókai Mór látható

Forrás: Vasárnapi Újság 1902

Álnevei: Lantos Sebestyén, Pesti Pista, Pesti Lénárt, ifjabb Kakas Márton, Veres barát és Sz. E. (a Képes Családi Lapokban), Bozontos Ussubu.

Visszatér a jogi pályára mint köztisztviselő, Rákosliget község bírája 1907. július 1. – 1910. január 15. között. .

„Cikkei, költeményei a következő hírlapokban, folyóiratokban és albumokban: Figyelő (1876. költ.), Igazmondó (1877. két beszély), Petőfi-Társaság Lapja (1877-78. költ.), Koszorú (1879., 1881-82. költ.), Képes Családi Lapok (1881., 1884-87., 1891. költ és ford. oroszból), Petőfi-Album (Petőfi az oroszoknál), Pesti Hirlap (1889. 188. sz. beszély Turgenyev után, 1898. 248. sz. Tolstoj Nikolajevics Leo gróf), Magyar Szalon (1891. Maeterlinck Moricz, belga író), Hazánk (1893. 5. sz. Irodalmi kórság: A szimbolizmus), Írók és művészek (1894. költ.), Magyar Ujság (1896. 321. sz. Irók hiúsága), A Hét (1899. Puskin, A könyvárus és a költő, ford. Nulin gróf), Budapesti Napló (1901. 79. sz. Tolstoj K. Elek, A rabok, ford. 1902. 76. sz. Tolstoj Alexis, A farkasok, ford.), Pesti Napló (1903. 54. sz. Beszéd versről és prózáról), Jövendő (1903. Catullus verseiből, Martialis I-VIII.), Az Ujság (1905. 357. sz. Juvenalis VI. satyrájából), Budapesti Hirlap (1906. 354. sz. Kossuth Lajos Londonban) sat., Magyarország- és a Nagyvilág (1877. 29. szám Szélcsend költemény), Segítség Album (1887. Főszerkesztő: Jókai Mór. Társszerkesztő: Nagy Miklós, Szerkesztők:Dr. Beöthy Zsolt, Rákosi Jenő, Szana Tamás, Törs Kálmán, Vadnay Károly, dr. Szádeczky Lajos, művészeti szerkesztők: Roskovics Ignác, Vágó Pál, Zala György 1887. augusztus 20. jelent meg. Szabó Endre verse jelent meg a kötetben.?), Ország- Világ (1886. február 7. számában jelent meg A kardos menyecske)
Új Idők szerk:Herczeg Ferenc
Versek:
Zsörtölődés, 1895. II. 399. lap
Galilei, 1896. II. 483. lap
Töprengés, 1904. I. 28. lap
A kenyér, 1904. I. 440. lap
Erdőn, 1906. I. 444. lap
Ősszel, 1906. II. 436. lap
Románc, 1907. I. 105. lap
Dalok, 1907. I. 358. lap
Galambos Ferenc összeállítása 1958.

Munkái:

1. Három szatíra. Sárospatak, 1872.

2. Költeményei. Budapest, 1876. arczk. (Ism. Pesti Napló 181. sz. esti k., Erdély 34. sz. Uj Idők 32. sz.)

3. Újabb költeményei. U. ott, 1880. (Ism. Hon 77. sz., Koszorú.)

4. Három víg beszély. Humoros versek. Esztergom, év n. (Mulattató Zsebkönyvtár 25.) Buzárovits, Esztergom, 1882–1884. (Mulattató Zsebkönyvtár 25.)

5. Hogy jöttek be a magyarok. Irta Lantos Sebestyén diák. Bpest, év n. (Jó Könyvek 20.)

6. Szilágyi és Hajmási. Históriás ének. Írta Lantos Sebestyén diák. U. ott, év n. (Jó Könyvek 33.)

7. A kardos menyecske. Regény. U. ott, 1887. (Pallas Könyvtár II. 3.)

8. Hét szilvafa. Regény. U. ott, 1887.

9. A szusz. Humorisztikus regény. Bpest, 1888. (Ism. Irod. Értesítő 20. sz.)

10. Girigáré. Humoreszkek, tréfák, mindenféle bomlott históriák. Irta, nyírta. U. ott, 1888. (Ism. Irod. Értesítő 4. sz.) Kiadó: Hornyánszky

11. Zsebbe való orosz nyelvtan. Bpest, 1888.

12. Sírva vigadók. Szatirikus regény. U. ott, 1889.

13. Bűn és bűnhődés. Dosztojevszkij regénye. U. ott, 1888. (és 1907. U. ott, Ism. Vasárnapi Ujság 44. sz.)

14. Mujkosék kalandjai szárazon és vizen, összeszedte ifj. Kakas Márton. U. ott, 1890.

15. Dalok 1875-1891. U. ott, 1892.

16. Orosz költők. (Műfordítások.) U. ott, 1892. Elektronikus könyvtár.

Az orosz kultúra világcsodájának az érzelmes és
szenvedélyes orosz költészet is része. `azt, ha jó,
jónak nem tartani: kész nevetség.` – Szabó Endre

Mihail Jurjevics Lermontov (Forrás: Wikisource)

• Orosz dal (1829)
• A szent templomnak ajtajában… (1830)
• A hajó (1832)
• Megalkuvás (1832)
• A fogoly (Mihail Lermontov) (1837)
• Elváltunk (1837)
• Kozák bölcsődal (1838)
• Ifjú ábrándozó… (1839)
• Ne sirj… (1839–1841 között)
• Unalmas élet (1840)
• Végrendelet (Mihail Lermontov) (1840)
• A hazáról (1841)
• Álom (1841)
• Tamára (1841)
• Megbocsátás

Nyikolaj Alekszejevics Nyekraszov

• A koporsó
• A háborúkról…
• Úton
• Otthon
• A „Fagy” czimű nagyobb költeményből
• Masa
• Lábon maradt vetés
• A trojka
• Felejtsd el…
• Rabok dala
• A burlakok
• Nagy érzés
• Gyerekek sirása a gyárban
• Zinához
• Bölcsődal (Nem a fenti könyvből.)

Alekszandr Szergejevics Puskin

• Kivánságaim én túléltem… (1821)
• Az élet szekere (1823)
• Az angyal( 1827)
• Grúzia halmain (1829)
• Meglátogattam… (1835)
• Sztanszák

Alekszej Konsztantyinovics Tolsztoj

• A farkasok
• A testhalom
• Az igazság
• Hallod-e urunk…
• A rabok
• A vak Gakon
• A „krymi képekből” I.
• A „krymi képekből” II.

Másoktól

• (Ha jő a tél, dideregve búvik…) (Fjodor Ivanovics Tyutcsev)
• A Duna (Fjodor Ivanovics Tyutcsev)
• A felhő (I. A. Krilov) (Ivan Andrejevics Krilov)
• Tűrj (Szemjon Jakovlevics Nadszon)
• Egész tied én nem vagyok (Szemjon Jakovlevics Nadszon)
• Az ócska ház (Szemjon Jakovlevics Nadszon)
• Téli kép (Afanaszij Afanaszjevics Fet)
• A távozóhoz (A. A. Fet) (Afanaszij Afanaszjevics Fet)
• Út (Alekszej Vasziljevics Kolcov)
• Öreg ember dala (Alekszej Vasziljevics Kolcov)

17. Móka-naptár az „Üstökös” évkönyve 1891-re. Szerkesztette ifjabb Kakas Márton. „Temérdek képpel, százannyi élczczel. Második évfolyam. Budapest 1890. Pallas
További kiadások
első évfolyam 1889. Pallas,
harmadik évfolyam 1891. Pallas,
negyedik évfolyam 1892. Pallas,

18. Mujkosék Naptára az 1893. évre. (Az Üstökös Évkönyve.) Szerkeszti ifjabb Kakas Márton. IV. évfolyam. U. ott, 1893. Pallas

19. Mujkosék Évkönyve 1895-re. Zsuzsa néni engedelmével közre adják Mujkos Demeter és György. Pallas, 1895.

20. A párbaj. (Csehov regénye.) U. ott, 1896.

21. Mujkosék kalandjai. U. ott, 1897.

22. Vezeklés. U. ott, 1898. (Ism. Nemzet 131., M. Kritika 11. sz.)

23. Népies elbeszélések Tolsztoj Leótól. U. ott, 1899.

24. Négy orosz költő U. ott, 1900. (Ism. M. Nemzet 292., Szegedi Napló 42., M. Szemle 10., 11., sz., Irod. Tájékoztató III. 2. sz.)

24. Zápor. Költemények 1890-1900. (Ism. A Hét 49., Bud. Napló 312., M. Szemle 13., Magyarország 1902. 2. sz.)

25. Gróf Tolsztoj Leo, A sötétség országa. Orosz népdráma 5 felv. U. ott, 1901. (M. Könyvtár 264-265.)

26. Sírva vigadók. Regény. U. ott, 1905. (Érdekes Könyvtár kiadóhivatala.)

27. Az ördöngősök. Regény. Irta Dosztojevszkij M. Tivadar. Ford. U. ott, 1908. (Előbb a Pesti Hirlapban.)

28. Czigányvilág 1919

29. Új könyvek. A fenomén. Szatíra, írta Szabó Endre. Budapest, Benkő Gyula

Álnevei és jegye: Lantos Sebestyén, Pesti Pista, Pesti Lénárt, ifjabb Kakas Márton, Veres barát és Sz. E. (a Képes Családi Lapokban), Vigil.

Kiszlingstein Könyvészete.

Ország-Világ 1891. 52. sz. arczk., 1893. 13. sz. arczk.

Magyar Írók és művészek. Bpest, 1894. arczk. és névaláírása.

Pallas Nagy Lexikona XV. 342., XVIII. 610. l.

M. Könyvészet 1900., 1901., 1905.

Zemplén vármegye. Bpest, 1906. 236., 292. l. (Magyarország Vármegyéi.)

Petrik, M. Könyvészet 1886-1900. „

Forrás: http://mek.niif.hu/03600/03630/html/sz/sz25255.htm

Benedek Marcell Szabó Endréről

„Szabó Endre Petőfi dacos temperamentumával verekedett kortársai ellen, rémítette őket kirohanásaival, bosszantotta nyers, szatirikus hangjával; de a formát nagyjában Aranytól tanulta, sok kultúrát hordozott magában s mellesleg nagy érdemeket szerzett orosz költők és prózaírók színmagyar fordításával.”

Szabó Endre A Magyar Életrajzi Lexikonban

Szabó Endre (Nagytoronya, 1849. jún. 3. – Bp., 1924. febr. 3.): író, műfordító. Sárospatakon jogot végzett, 1874-től Bp.-en élt mint újságíró. Eleinte az Üstökös munkatársa, 1877-től a Jókai neve alatt megjelenő lap tényleges szerk.-je és egyúttal a Nemzeti Hírlap munkatársa. 1881 – 82 közt a Hon irodalmi és színházi rovatvezetője. 1882-től az Üstökös tulajdonosa és felelős szerk.-je, a Magyar Hírlap munkatársa, 1877-ben beválasztották a Petőfi Társ.-ba. Több oroszo.-i tanulmányutat tett. A korabeli folyóiratokban számos orosz irodalmi vonatkozású cikke és tanulmánya jelent meg. Orosz írók (Tolsztoj, Dosztojevszkij, Turgenyev, Csehov stb.) műveiből sokat fordított m.-ra. – F. m. Szabó Endre költeményei (Bp., 1876); Hét szilvafa (r., Bp., 1887); Sírva vígadók (r., Bp., 1889); Vezeklés (r., Bp., 1898); Derű ború (Bp., 1908); Villámlások (Forradalmi versek, Bp., 1919). – Irod. Komlós Aladár: A magyar költészet Petőfitől Adyig (Bp., 1959).

Szabó Endre munkásságáról a Petőfi Irodalmi Múzeumban található anyagban.

Levelezést folytatott:

1. Gellért Oszkár
Forrás: Petőfi Irodalmi Múzeum, Gellért Oszkár-hagyaték
1.1. leltári szám: V. 3195/482, levél keletkezése: Rákosliget, 1921. április 20.
1.2. leltári szám: V. 3195/483, levél keletkezése: Rákosliget, 1921. szeptember23.
1.3. leltári szám: V. 3195/484 , levél keletkezése: Rákosliget, 1922. július 28.

2. Kiss József 1843 – 1921
Forrás: Petőfi Irodalmi Múzeum, Kiss József hagyaték
2.1. leltári szám: V. 5239/332, levél keletkezése: Rákosliget, 1909. március 28.

3. Bíró Lajos 1880 – 1948
Forrás: Petőfi Irodalmi Múzeum
3.1. leltári szám: V. 5365/80

4. Gárdonyi Géza

4.1. Szabó Endre. Autográf levél a Néplap szerkesztőségi papírján. 1 old. 20 sor. Budapest, 1898. dec. 5.: .. .Bartóky Gárdonyi kéziratát átadta neki konzultációra… Kéri, hagyja ki az esetből a királyt és valami főurat tegyen a helyébe… Görét is hagyja el, ne hasonlítson annyira a Mártsa lakodalmára… Egy ívért 50 pengőforint a honorárium… Ltsz.: 67.176.2.
4.2. Szabó Endre. Autográf levél nyomtatott fejlécű papíron. 2 old. 42 sor. Rákosliget, 1909. jan. 3.: …Kellemes meglepetéssel olvasta Gárdonyi „páratlanul kedves” levelét hatvanadik születésnapján. .. Éppen ezekben a napokban gondolkodott azon, hogy e hosszú időn keresztül nem sikerült egyetlen igazi jóbarátot sem szereznie… Ha a páratlan jóságú felesége nem lenne, azt mondhatná, hiába harcolt… Gárdonyi levelét a kinyújtott és annyira vágyott baráti kéznek tekinti és kapva kap rajta… Ltsz.: 67.176.3.
4.3. Szabó Endre. Autográf levél nyomtatott fejlécű papíron. 2 old. 30 sor. Rákosliget, 1914. febr. 10. : … Hallotta, hogy Gárdonyi két ízben is kereste a New York kávéházban… Miért keresi őt kávéházban, amikor tudja hol lakik és a vasút nem hosszabb odáig, mint a New Yorktól az akadémiáig a villamos… Szabolcskával vacsorázott pár hete, neki is ezt verte a fejébe… Ltsz.: 67.176.4.
4.4. Szabó Endre. Autográf 1. 3 old. 75 sor. Rákosliget, 1922. márc. 27.: .. .Irományai közt kutatva Gárdonyi 1914. februárjában írt levele akadt kezébe. Ebben „fenyegette” hogy felkeresi otthonában. Nem lett belőle semmi, hanem a háború rettenetes ideje jött… Szerencsésnek mondja barátját, mert városban él… Ő magas vasúti díjak miatt nem járhat be Budapestre… Elkészült a „Bolond” című verses regényével, de nem hiszi, hogy talál egy másik „bolondot” aki kiadja… Még irredenta verseit is cenzúrázták… Révaiéknak fordítja Dosztojevszkijt… Sok mindent szeretne tudni Gárdonyiról, kéri írjon neki… Érdeklődik Szabolcska után.. . Kéri látogassa meg, de igyekezzék, mert „abban reménykedik”, hogy ez a 74. éve el is viszi „ebből a keserves életből”… Ltsz.: 67.176.5.
4.5. Szabó Endre. Autográf levél nyomtatott fejlécű papíron, amelyen „Az Üstökös szerkesztője” szavakat áthúzta. 3 old. 82 sor. Rákosliget (Budapest mellett), K. n. : .. .Április elején Napkelet címmel új lapot akar indítani a szépirodalom, főképpen pedig a végképpen „agyonhallgatott költői műfaj” ápolására… Minden pénzét bedobja a lap „lutrijába”, de nem fél a sikertelenségtől… Kéri, küldjön novellát, hogy az első számban az ő írásával „dicsekedhessek”… A lap munkatársai — a tervek szerint — Ambrus, Ábrányiék, Endrődi, Tóth Béla, Szana, Bársony, Mikszáth, Bérezik Árpád, Lipcsey, Lampérth, Eötvös Károly… A lapot a Franklin nyomja „soha nem látott elegáns” kiállításban. „Mutatószámot” 10 000 példányban küldenek szét… Szeretné, ha a kért novella történeti tárgyú lenne, de végeredményben Gárdonyira bízza a téma választását… Ltsz.: 67.176.6.
Forrás: Az Egri Múzeum Évkönyve – Annales Musei Agriensis 7. (1969) Korompai János: Gárdonyi Géza levelezése Gárdonyi Sándor hagyatékában II. (362. oldal)

Fordításai:

1. Arcibasev, Mihail Petrovics (1878-1927): Szanin. Budapest, 1909. Kiadó: Eggenberger, Nyomda: Szent-László Nyomda. Petőfi Irodalmi Múzeum leltári szám: B 45.399

2. Tolsztoj Leo (Tolsztoj, Lev Nyikolajevics (1828-1910)): A sötétség országa. Orosz népdráma, Budapest, 1901. Lampel Kiadó Wodianer nyomda Petőfi Irodalmi Múzeum leltári szám: A 8.610-K1

3. Turgenyev, Ivan Szergejevics (1818-1883): Apák és fiúk Budapest 1904. Révai könyvnyomda. Petőfi Irodalmi Múzeum leltári szám: B 20.346

4. Kovalevszkaja, Szofja Vasziljevna: Branzov Vera Magyar Újság 1897. Budapest : „Országgyűlési Értesítő” nyomda. Petőfi Irodalmi Múzeum leltári szám: B 12.296

5. Dosztojevszkij, Fjodor Mihajlovics (1821-1881): Bűn és bűnhődés Révai 1911. Budapest : Bp.-i Hírlap nyomda. Petőfi Irodalmi Múzeum leltári szám: B 21.907

6. Turgenyev, Ivan Szergejevics (1818-1883): Csöndes vidékiek. Elbeszélés, Budapest, 1902. Lampel kiadó, Wodianer nyomda. Petőfi Irodalmi Múzeum leltári szám: A 11.850

7. Dosztojevszkij, Fjodor Mihajlovics (1821-1881): Emlékiratok a holtak házából Budapest, 1923. Petőfi Irodalmi Múzeum Bálint György hagyaték leltári szám: B 7.343

8. Dosztojevszkij, Fjodor Mihajlovics (1821-1881): Fehér éjszakák és egyéb elbeszélések Budapest, 1929. Réviai kiadó. Petőfi Irodalmi Múzeum Szerb Antal-hagyaték leltári szám: A 18.264

9. Dosztojevszkij, Fjodor Mihajlovics (1821-1881): Félkegyelmű 1 – 2 kötet Budapest 1910 – 1911. Révai Kiadó. Petőfi Irodalmi Múzeum Móricz Zsigmond-hagyaték leltári szám: B 65.560/1-2

10. Gorkij, Makszim (1868-1936): Forradalom és kultúra Budapest, 1920, Révai Kiadó. Petőfi Irodalmi Múzeum Illés Endre-hagyaték leltári szám: B 59.491 és B 13.545

11. Gogol, Nyikolaj Vasziljevics (1809-1852): Holt lelkek Budapest, 1905. Révai kiadó. Petőfi Irodalmi Múzeum Gulyás Pál-hagyaték leltári szám: B 20.426

12. Dosztojevszkij, Fjodor Mihajlovics (1821-1881): A játékos naplója Budapest, 1900. Kiadó: Lampel Róbert. Petőfi Irodalmi Múzeum Móricz Zsigmond-hagyaték leltári szám: A 23.721

13. Dosztojevszkij, Fjodor Mihajlovics (1821-1881): A kamasz : 1-2. kötet Budapest, 1932. Révai Kiadó Petőfi Irodalmi Múzeum leltári szám: B 31.934/1-2

14. Dosztojevszkij, Fjodor Mihajlovics (1821-1881): A nagybácsi álma Budapest, 1911. Kiadó: Politzer. Petőfi Irodalmi Múzeum leltári szám: A 5.851-K3

15. Dosztojevszkij, Fjodor Mihajlovics (1821-1881): Netocska Nezvanova Budapest, 1925. Franklin Kiadó és Nyomda. Petőfi Irodalmi Múzeum leltári szám: A 15.090

16. Goncsarov, Ivan Alekszandrovics (1812-1891): Oblomov Budapest, 1906. Révai Kiadó. Petőfi Irodalmi Múzeum Gulyás Pál-hagyaték leltári szám: B 16.842/1-2

17. Turgenyev, Ivan Szergejevics (1818-1883): Őstalaj Budapest, 1906. Révai Tastvérek Kiadó és nyomda. Petőfi Irodalmi Múzeum Molnár Ferenc-hagyaték leltári szám: B 20.345

18. Dosztojevszkij, Fjodor Mihajlovics (1821-1881): Békés István-hagyaték Budapest, Révai Kiadó. Petőfi Irodalmi Múzeum leltári szám: B 2.346

19. Tolsztoj, Lev Nyikolajevics (1828-1910): Vallomásaim Budapest, 1910. Kiadó: Minta-Antikvárium. Petőfi Irodalmi Múzeum leltári szám: B 22.682

20. Csehov, Anton Pavlovics: A gonosztevő In: Anton Pavlovics Csehov: Szakadékban (Válogatott elbeszélések), 23–27. oldal. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1983. ISBN 963 07 2913 X. Forrás : wikisource.org

21. Csehov, Anton Pavlovics: Vanyka In: Csehov Elbeszélések I. kötet. Új Magyar Könyvkiadó, Budapest, 1954. 170–173. oldal. Forrás : wikisource.org

Művei:

1. Szabó Endre újabb költeményei Budapest, 1879. Kocsi Sándor nyomdája. Petőfi Irodalmi Múzeum Rónay György hagyaték, leltári szám: A 14.006

2. Anekdoták és villámlások Szabó Endre válogatás 1990. Békéscsaba, Tevan Andor Gimnázium nyomdája. Petőfi Irodalmi Múzeum leltári szám: C 11.734 Részlet: Vajda János képviselősége

3. Czigányvilág : anekdoták magyar írók és művészek életéből. Budapest, 1919. Franklin kiadó. Petőfi Irodalmi Múzeum leltári szám: B 20.040

SZABÓ ENDRE

Vajda János képviselősége

Sokat bolyongott Vajda János egyedül az utcán, ráért gondolkozni mindenféle okos dolgokról, míg végre azt a bolondot gondolta ki, hogy ő országgyűlési képviselő lesz.
Előadta ezt egy asztaltársaságban.
– Mert – azt mondja -, ha az a vadszamár X, az az analfabéta Y, az a hatökör Z képviselő lehet, mért ne lehetnék én?
Hát igaz.
– Aztán milyen párti mandátumot „vállalnál?” – kérdi valamelyikünk, mintha azt a mandátumot valóban csak „vállalni” kellene:
– Nekem mindegy – felelt öreg Jánosunk.
És ez volt még a legokosabb egész gondolatmenetében.
– Akkor menj el Tisza Kálmánhoz, és jelentkezzél, hogy jelöltessen.
– No, miért éppen Tisza Kálmánhoz? Nagy úr az! Meg ott már úgyis sokan vannak.
– Pedig az azért volna jó, hogy nem kellene a magad pénzét fogyasztanod.
Ez nem volt valami jó argumentum, mert hogy fogyassza õ azt, ami nincs?
– Már csak talán mégis a függetlenségi párttal mennék, bár úgy látom én, hogy mind egy fene. Egyik olyan, mint a másik. Hanem ha bejutnék, majd rendet próbálnék csinálni. Majd megmutatnám én, hogy hogy kell ezt csinálni? Megcsinálnám az igaz emberek pártját.
– Hát az is jó. Akkor menj el Irányi Dánielhez, ott bizonyára örömmel fognak látni, kiszemelnek neked valami jó erős ellenzéki kerületet. Csakhogy, akkor nagy munka vár rád. Ott kell laknod a választások alatt a kerületben, meglátogatni minden községet, nem egyszer, hanem sokszor, ott mindannyiszor beszédeket tartani, komaságot, násznagyságot vállalni, vendégeskedni, vasárnapi bálokban valamennyi lányt, menyecskét megtáncoltatni.
– Elég! – hördült fel Vajda. – Hogy én hordó tetejére álljak, Bolondokat szavaljak? Mindenkivel összecsókolóddzam? Soha!
Tehát errõl sem tárgyalhattunk tovább, hacsak azt nem akartuk, hogy dühében lerántsa az asztal abroszát, a söröspoharakkal együtt.
– Akkor hát még csak egy lehetőség van: lépj fel olyan kerületben, ahol ismernek; mert ahol ismernek, ott bizonyára nagyra is becsülnek. Oda aztán nem kell törik-szakad korteskedés.
– Ez nem rossz gondolat.
– Van-e hát ilyen kerületed?
– Hogyne volna!
– Melyik?
– A váli…
– Hát ott jó ismertséged van?
– Hogyne volna! Hiszen van egy versem, melynek címe: „A váli erdőben”.
Az asztaltársaság csendesen összemosolygott, és ki-ki a söröspohár után nyúl.
– Na jól van! Hanem azért pénz ide is kell ám, kedves Jánosunk. Van-e?
– No – feleli Vajda erõs meggyõzõdés hangján -, ha megszorítom a piócámat, hát az is lesz.
Mindnyájan tudtuk pedig, hogy az a pióca Nagy Miklós, a Vasárnapi Újság szerkesztője, aki szintén ott mosolygott csendeskésen.
– Aztán mit gondolsz, János: mennyi lenne?
– No, hát egy ötven-hatvan forint bizonyosan.
Erre már nem bírtuk tovább jólélekkel: kifakadt belőlünk a harsogó kacaj; én úgy segítettem magamon, hogy kiszaladtam az utcára.
Természetes, hogy nem is lett Vajda Jánosból képviselő.
Elkeseredésében aztán a választások lezajlása után ilyen névjegykártyát nyomatott:

    VAJDA JÁNOS
Nem képviselő(Részlet a Cigányvilág (anekdoták magyar írók és művészek életéből) című könyvéből. Legutóbb Szabó Endre Anekdoták és villámlások, Táncsics-sorozat, 6, füzet, 1990.)

4. Dalok 1875-1891 : (Szabó Endre költeményei). Budapest, 1891. Révai Kiadó. Pallas Nyomda. Petőfi Irodalmi Múzeum Rónay György-hagyaték leltári szám: A 14.005

5. Derü-boru : költemények Budapest, 1908. Franklin Könyvnyomda. Petőfi Irodalmi Múzeum Gellért Oszkár hagyaték leltári szám: B 9.763

6. Egy mai magyar Európa-járó/Szabó Endre 1940.

7. Hogy jöttek be a magyarok? Lantos Sebestyén Diák álnéven. 1883. Leltári szám: V. 2759

8. A kardos menyecske. Regény. Budapest, 1904. Magyar Hírlap kiadó és nyomda. Petőfi Irodalmi Múzeum leltári szám: B 17.080

9. Mátyás király meg az olasz, vagy a lepipált hiábavalóság : [elbeszélő költemény] Lantos Sebestyén diák álnéven. Budapest, 188? , Kiadó: Méhner Vilmos. Petőfi Irodalmi Múzeum leltári szám: B 32.965

10. Négy orosz költő : (Puskin, Lermontov, Nyekraszov, Tolsztoj) Budapest, 1900. Petőfi Irodalmi Múzeum leltári szám: A 3.947

11. Nem a koldus a legszegényebb kézirat Petőfi Irodalmi Múzeum Benedek Elek hagyaték leltári szám: V. 3524/160

12. Szilágyi és Hajmási : Históriás ének Lantos Sebestyén deák álnéven Budapest 189?, Révai Kiadó. Petőfi Irodalmi Múzeum Békés István-hagyaték hagyaték leltári szám: A 13.211

13. Villámlások : Szabó Endre forradalmi versei. Budapest 1919. Franklin kiadó és Nyomda. Petőfi Irodalmi Múzeum leltári szám: B 3.748

Esszéi:

1. Darmay Viktor 1850 – 1878. Nyugat 1923. 2. szám

2. Képek az orosz irodalomról Nyugat 1922. 15 – 16. szám

3. Voltaire és Dosztojevszkij Nyugat 1921. 21. szám

Az általa szerkesztett folyóiratok:

1. Érdekes Könyvtár : szépirodalmi havi folyóirat 1904-1905 Kiadó: Érdekes Könyvtár Kiadóhivatala

2. Hunyadi-Album (Budapest, 1878.) Szathmáry Györggyel együtt. (Ism. P. Napló 73, Hon 73. sz., Századok 486. l.)

Előfizetési felhívás a Hunyadi – albumra a Békés megyei Közlöny 1877. 94. számában.

3. 1880. január 1. az Üstökös tulajdonosa és szerkesztője lett. (1893 -ig.)

A Jókai Mór által szerkesztett Üstökös 1881-es fejléce
(A Somogyi-könyvtár gyűjteményéből)

1880-ig, Jókai névleges szerkesztősége idején a legteljesebben kormánypárti, abszolút lojális lap volt, központi kérdésnek a magyarságot-magyarosodást tekintette, nacionalista liberális alapon állt. Szabó Endre szerkesztőségi idejének első részében, 1885 végéig a lap baloldali ellenzéki magatartást öltött, pusztán az uralkodó iránt maradt lojális, harcos antikapitalista-antiszemita élclap lett, értékmérő kategóriái a magyarság, a dzsentri réteg megmentése és szolgálata, valamint a nemzeti függetlenség voltak. 1886-tól teljesen szakított a politizálással, és csakis a szépirodalmi humor lapja kívánt lenni. 1889-re azonban ismét politikai élclap lett, 1886-ot megelőző időszakát folytatta, egyedül a dzsentrivédő magatartást váltotta fel a polgárosodás szolgálata.

1875 után a hivatalos adatok szerint változatlanul egy kézben maradt az Üstökös: Jókai Mór volt felelős szerkesztője és tulajdonosa. Kiadását Jókai idejében az Athenaeum, 1882-től már csak nyomását a Wilkens és Waidl Könyvnyomda, 1884-től az abból alakult Pallas Rt, nyomdája végezte. A szerkesztés ténylegesen a főmunkatársnak nevezett Szabó Endre, illetve 1879. április 6. és 1880. január 5. között Senky Pál álnéven Matkovich Pál munkája volt. 1880. január 11-én Jókai bejelentette, hogy a felelős szerkesztést átadja Szabó Endrének, s ekkor ismerte el, hogy már „régebben több éven keresztül” Szabó önállóan szerkesztette a lapot.

Szabó Endrét (1849–1924) elsősorban fordítói munkássága miatt tartja számon irodalomtörténetírásunk. A múlt század második felének és a századfordulónak nagy orosz regényíróit ő ismertette meg a magyar közönséggel. A költészetével és regényeivel, elbeszéléseivel kapcsolatban emlegetett társadalmi érzékenysége, következetes elkötelezettsége a szegény rétegek és a magyar függetlenségi politika mellett: mindez lapjában nem mutatkozott meg. Nacionalizmusa azonos volt koráéval, antiszemitizmusa és elv nélküli, l’art pour l’art ellenzékisége számos politikai csoportosulással rokonította. Ami határozott karakter látszott lapjában, az mind Jókaitól örökölt vonás volt.

A nyolcvanas évek első felében az Üstökösben uralkodó teljes névtelenség miatt nem ismerjük a munkatársakat. 1882-től tűnt fel évente egy-két újabb jelentéktelen grafikus neve, majd a még egészen fiatal, utóbb Párizsban tanuló Jantyik Mátyásé (1864–1903), azután kitartóbban a szintén fiatal Linek Lajosé (1859–1941) – ki később karikaturistaként is, portréfestőként is ismert lett –, Homicskó Atanázé és olykor Fényes Adolfé is.

Ezek a személyi változások azonban nem tudták megoldani a legfőbb kérdést, a népszerűség visszaszerzését, ezért 1881 októberében Jókai meg akarta szüntetni a lapot. Szabó Endre ekkor inkább megvette a tulajdonjogot (1882. január 1.), s ezzel ismét egy kézbe került az Üstökös. Amikor Szabóé lett az Üstökös, hamarosan kiderült róla, hogy Jókai liberális eszméi mégiscsak bizonyos színvonalon tartották. Most Szabó határozott ellenzékiséget, de vele együtt antiszemitizmust is kezdett hirdetni. A lap népszerűsége a dzsentri ellenzéki körökben ekkor ugrásszerűen megnőtt.

Kisvártatva botrányos körülmények között történt meg a teljes szakítás Jókai és Szabó között. 1882 augusztusában Kozma Sándor főügyészt – a tiszaeszlári per vezetőjét – karikatúrában megrágalmazta az Üstökös azzal, hogy a zsidók lepénzelték. Kozma ekkor felkérte a Magyar Hírlapírók Egyesületét, hogy sajtópert folytasson Szabó ellen. A „választott bíróság” egyhangúlag elítélte Szabót, akit Jókai közben a Nemzetben publikált cikkében megtámadott; szemére vetve, hogy az Üstökös hangnemének eltorzulására már többször felhívta a figyelmét.

Szabó ezután végleg eltért a lap hagyományaitól, egyedül csak a címet tartotta meg. Hangneme még szélsőségesebbé vált. Az elkövetkező években többször, sikertelenül kísérletezett a lap jellegének kisebb-nagyobb megváltoztatásával. Előbb 1884 májusában egy alkalommal új, tipografikus fejlécet próbált ki. Radikálisabb változásokra szánta el magát 1886. január 1-ével: szakított minden politizálással, és „tisztán belletristico-humorisztikus lappá” alakította át az Üstököst. Új folyam szerinti számozását kezdte el félévenként egy kötettel, sőt három kötethez semmitmondó tartalomjegyzéket is mellékelt. Ez a kísérlete másfél év alatt kudarcot vallott, érdektelenné lett a gyenge irodalmat közlő képeslap, úgyhogy 1888-tól Szabó fokozatosan ismét visszatért a politikai élclap formájához. Új folyama egészen 1895. március 31-ig tartott, akkor állt vissza a lap eredeti számozása. 1889-ben már korábbi módján politizált, de ismét új írói és karikaturista gárdával mutatkozott be. Ezt követően, a kilencvenes évek első felében a fejléc időnkénti megváltoztatásával és egy alkalommal kiadóváltoztatással próbálkozott.

Az 1885 utáni két évben, mint említettük, Szabó megpróbálta megvalósítani a tisztán irodalmi jellegű humoros lapot – amint ezt már Jókai is meghirdette 1871 végén. Ekkor a lap írásai szinte kivétel nélkül a szerző megjelölésével, illusztrációi pedig a grafikus nevével ellátva jelentek meg. Mikszáth, Rákosi Viktor, Tolnai Lajos és később Jókai egy-egy írásán kívül néhány sikeres szerző (Balázs Sándor, Berczik Árpád) s a többséget irodalmi mértékkel nem mérhető műkedvelők (köztük a nevesebbek Jeszenszky Danó, Erdélyi Gyula, Sajó Sándor) írásai tették ki. Ugyanilyen, de gazdagabb képet mutatott az Üstökös grafikai anyaga. Karikatúrák alig jelentek meg benne, csakis a cikkek, költemények, folytatásos regények illusztrációi. Minden olyan, kortárs, aki megpróbált rajzolni, művének színvonalától függetlenül, helyet kapott a lapban. Több mint ötven illusztrátor neve tűnt fel a rajzok alatt, volt köztük néhány jelentősebb és népszerű művész is (Rippl-Rónai József, Tornai Gyula, Pataky László, Vágó Pál, Aggházy Gyula, Grünwald Béla, Vajda Zsigmond, Biczó Géza, Margitay Tihamér – és természetesen a többi élclapban is szereplő grafikusok).

1888-tól már csak Szabó Endre folytatásos regényei (A szusz, Sírva vigadók), a következő évben egy Dosztojevszkij-elbeszélés jelent meg a név feltüntetésével.

Szabó Endre Linek Lajos rajza

Forrás: A magyar sajtó története 1705 – 1892 Főszerkesztő Szabolcsi Miklós II/2. 405 – 412. oldal

4. 1881–1882-ben a Hon irodalmi és színházi rovatát vezette.

Szabó Endre munkái a Koszorú című Petőfi – Társaság Közlönyében.

1. Kató néne. /V./ 1879. I. 165. lap.
2. Új élet. /V./ 1879. 237 – 243. lap
3. Hogy elfeledjük, amit álmodánk. /V./ 1881. I. 121 – 123. lap
4. A halál. /V./ 1882. II. 486 – 487. lap

Szabó Endre írása a Nyugatban

1. Képek az orosz irodalomról.

2. Szabó Endre: Darmay Viktor 1850-1878. Nyugat 1923. 2. szám

3. Voltaire és Dosztojevszkij Nyugat 1921. 21. szám

---

Levelezésben állt Mikszáth Kálmánnal. Erre utal az író-politikusnak 1908.
január 8-án írott levele.

Egy eltévedt levél.

Kedves Kálmán!

Itt küldök neked vissza egy levelet, amelytől semmiképpen sem bírunk megszabadulni. Ezelőtt pár nappal jött ide, s a feleségem, mert nem nézte meg pontosan a címet, felbontotta. Persze: nagyon megörült volna a Mikszáth Kálmán levelének, de akkor látta, hogy nem neki szól, mikor elolvasta. Persze, rögtön leragasztotta és vissza címezte neked. Hát ma megint meg­érkezett, mégpedig – amint látom: a feleséged őnagysága által címzett borítékban, s most már azzal a resolutus lakásmegjelöléssel, hogy Rákosliget. Persze a posta megint a feleségemnek kézbesítette s ő már élt a gyanúperrel, hogy ez megint a múltkori levél. Hát csakugyan! Most már nem tudtunk egyebet tenni, mint hogy még egy borítékba téve megküldöm neked.

Ha spiritista volnék, azt hinném, hogy valami spirit incselkedik velem, mert éppen a múlt héten mondogattam a feleségemnek, hogy egyszer már meg kellene téged látogatnom, hiszen olyan régen nem láttalak. Sőt tegnap fel is készültem, bementem, de a vonat úgy elkésett velem, hogy körülbelül 1 óra tájban érkeztem be; akkor már nem mehettem hozzád, mert attól tartottam, hogy éppen ebéd idején háborgatnálak. Ha nem sajnálnál egy levelezőlapot, amelyben egy bizonyos órát megjelölnél, nagy örömmel mennék be egyszer hozzád. Szeretnék veled még legalább egyszer beszélni, mert hogy sokat találkozhassunk még, azt én – különösen az én elbújt életemmel – már nem igen reménylem. Már afféle »Hátrahagyott« mûveken dolgozom: egy nagy verses regényen, pihenõül meg a mi generációnk anekdotáit szedem össze. Sok mindent jegyeztem fel már terólad is, úgyhogy a legtöbbet Jókairól, terólad és Vajda Jancsiról fogok publikálni. Érdekes könyv lesz. Már vagy tíz ívre való készen is van.

No, de ez téged nem igen érdekel.

Kívánok neked minden jót. A feleséged kezét csókoltatom.

Igaz jóbarátod

Szabó Endre
községi bíró

A visszaküldött levél:

Mikszáth Kálmán- SZABÓNÉ SZENTPÁLI JANKÁNAK

[Budapest, 1907. december 30.]

Méltóságos asszonyom!

Igen köszönöm a könyvet, s főleg a kedves sorokat, melyekkel azt kísérni méltóztatott.Sajnálom, hogy noha karácsony hetében vagyunk, az idén nem viszonozhatom, mert az idén semmi se jelent meg tőlem. Egyetlen regényemet, melyet ez évben írtam, csak éppen most, a Vasárnapi Újság legutolsó számában fejeztem be, úgyhogy csak hónapok múlva fog könyv alakban megjelenni.Boldog új évet kívánok a méltóságos asszonynak és jó kedvet, mert ez az egyetlen dolog, ami valamit ér.

Maradtam alázatos tisztelője

Mikszáth Kálmán

Bpest, Dec. 30. 1907.

[A zárt levelezőlap címzése:]
Méltóságos özv. Szabóné Szentpáli Janka
úrnőnek
Budapest

[Idegen írással »Budapest« fölé írva:] Rákosliget. [A helységnév utóbb áthúzva – s visszacímezve a feladónak:] VIII. Reviczky tér

Mikszáth Kálmán leveleivel

Forrás: http://mek.niif.hu/00900/00946/html/06.htm

Mikszáth Kálmán – SZABÓ ENDRÉNEK

Szeged. 1880. december

Olyan jó színben láttál, írod, hogy nem is képzelheted, miszerint azóta egészen elvesztettem kedélyemet. – Én mondhatnám azt neked, aki azóta mindazt a sok rózsaszínű álmot, melyet mint poéta mutogattál nekünk, valósággá váltottad föl magadnak. Honnan hát benned az a sok epe?

Te tettél rám megjegyzést az »Üstökösben«, amely nem volt igazi, én helyre igazítottam és tettem egy általános megjegyzést, amelynek éle korántsem ellened irányult, hanem igazán festette az irodalmi viszonyokat.

Mert meg kell vallanod neked is, hogy úgy van, miszerint lelkiismeretlen a kritika; üzetik a reklám és a humbug.

Én magam tapasztaltam, hogy jó nevű írók is, midőn könyvet adnak ki, személyesen mennek el a redakcióba az új könyvnek kedvező fogadtatást készíteni elő. Az önzetlenség teljesen kiveszett. Ma már semmit sem dicsérnek meg azért, mert jó, hanem vagy a szerző kedvéért, vagy néha véletlenül azért, hogy e földicsérés által közvetve kisebbíttessék meg valaki, s mit tudom én még, hány mindenféle okból.

Egy tudományok művelésében eltöltött egész életnek nem ritkán az a jutalma, hogy a hosszú tanulmányozás fáradságos és nemes gyümölcse, a könyv szerkesztõségi asztalokra kerül (a publikum az úgysem veszi), s ott a könyvrovat vezetõje , ha jó kedvében találja, fölvág benne egy-két oldalt, aminő kedélyhangulatban esetleg aszerint, vagy azt mondja négy-öt sorban, hogy ismét egy hézagpótló mű jelent meg, mely számot fog tenni tudományos irodalmunkban vagy pedig nevetségessé teszi a szerzőt, ki ilyen nagy fába vágta a fejszéjét, anélkül, hogy annak éle is lett volna.

E deprimáló állapotok lankasztói a munkakedvnek, s a lankadás máris nagyon érezhető még a szépirodalomban is, mely pedig a legtöbb figyelemre van méltatva a kritika által.

Igen, úgy az, ha valaki valakit megkér a szerkesztőségben, hogy ezt vagy amazt az anonim könyvet dicsérje meg, akkor az bizonyosan a szerző. S bizonyos fokig szemérmetesség tőle, hogy nyíltan nem teszi ezt, mert hiszen gyakoribb eset az, hogy nyíltan kunyoráltatik ki a kedvező kritika, illetve a közönség félrevezetése a könyv értéke felõl. De édeskevés is már a mai kritikának a becse.

Igen, úgy van az. De se te, se én soha nem tartozunk az efféle írók közé. Én legalább sohasem kértem meg életemben senkit, hogy könyvemet kedvezően ismertesse.

Ha valami ismeretlen ember írja ezt bármely lapban, nevettem volna rajta, de tőled, megvallom, rosszul esett.

A múltból egy-két kedves emlék köt hozzád is. S bizony sohasem adtam rá okot, hogy árnyékot vegyíts bele.

Rosszallod Kákay Aranyoskodásomat az Üstökös legutóbbi számában, s körülbelül nem lehet megcáfolni.

De miért éppen te veted< ezt szememre, aki ismered az irodalmi viszonyokat és az enyéimet is.

Ki nem állhatom én magam sem a pamfleteket, csak a közönség szereti és undorodom az újságírói foglalkozástól, de mégis kénytelen vagyok vele.

Az az egy zsáner, amihez úgy ahogy értek, a novella. Elítélni látszol, amiért nem pusztán ezt írok, ami jobban megfelelhet az ambíciónak, ami íróhoz méltó dolog, nem úgy, mint a pamflet, vagy ami még ennél is alacsonyabb, a lapcsinálás.

Igazad van.

De hát miért csinálod az »Üstököst«, amihez nem értesz, s miért fordítasz hátat múzsádnak, annak a pajzán leánynak, aki olyan jól mulattatott mindnyájunkat?

Felelj, ha tudsz!

A te feleleted lesz az én védelmem.

Mikszáth Kálmán

---

Kadosa Marcell: Szabó Endre Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 5. szám

Mikor kiterítve feküdt hideg ravatalán, némán és hosszan néztem fehér arcát, amelyet nem torzított el a halál, csak mintha mély álomba merült volna. Sokszor beszélgettünk mi erről a pillanatról és most szerettem volna tőle, aki a hazugságot és a szépítgetést nem ismerte, jobban mint bárki mástól megkérdezni, hogy mi van a túlsó parton és hogy miképpen folyt le a találkozás, amelyről azt írta nem sokkal a halála előtt:

Isten, akit szeretném, ha vónál,

A mennybéli nagy találkozónál

Tudom, hogy lesütnéd szemed…

Valószínűnek tartom, hogy Isten nem sütötte le szemét és hogy a tisztánlátásnak abban a mennyei dicsőségében, amelyben Szabó Endre ennél a találkozónál már a maguk igaz valóságában látta a dolgokat, nem tartotta többé igazságtalannak maga földi sorsát, hanem olyannak, amely teljes összhangban volt az ő egyéniségével.

Meghalt 75 éves korában, mint gyermek. De nem a második gyermekség szánalmas állapotában, hanem még az első gyermekségnek boldog szépségében, amelyhez semmi egyéb nem hiányzott, mint a gyermekek gondtalansága. Csak valami szerényke nyugdíj terjesztette volna ki feje fölé védelmező szárnyait, boldogabb gyermek nem játszott még önfeledtebbül színes kavicsaival, mint a 75 éves Szabó Endre az õ verses regényeivel, rímjeivel és Dosztojevszkij nehéz mondatainak magyarrá csiszolásával.

Egyetlen egyszer volt egy pillanat az életében, amikor úgy látszott, hogy ilyen biztos tető alá kerülhet. Kada Elek után ő lett a földművelésügyi minisztérium kiadásában megjelenő Néplap főszerkesztője, ami mindig afféle sine cura volt, de õ még Iglófüredről is hazajárt minden héten a lap összeállításához. Az volt a titkos vágya, amelyet azonban nem mert soha kifejezésre juttatni, hogy ebben az állásában véglegesítést kapjon. Ezt csak a minisztertől lehetett volna kérni, de hogy mert volna a gyermek szívű költő kéréssel járulni az egymás után jövő-menő miniszterek elé, akiknek nevét már senki se tudja?! Így járt-kelt titkos ábrándjával a szívében, míg egyszer ugyanaz lett a földművelésügyi miniszter, aki 25 évvel ezelőtt Az Üstökös-be a Lágyfejű János prédikációit és Kenõ Sára leveleit írta. Azóta se találkoztak ugyan, de ezt legalább szemtõl-szembe ismerte és úgy érezte, hogy ettõl nem zárja el az a halálos röstelkedés, amely megakadályozta abban, hogy az elõdeinek valamelyike elé járuljon a kérelmével. Fölvette tehát öreg Ferenc József-kabátját és nagy elhatározással audienciára jelentkezett az új miniszternél. Amikor bejutott, hivatalosan tisztelgett és elõadta alázatos kérését a kegyelmes úrnak, aki hivatalos komolysággal hallgatta végig és ezután így válaszolt:

– Nagyon szép, nagyon szép, de nekem ebben a percben valami szebb jutott az eszembe. Az, hogy

Egymagamban állok, mint a mutató-fa

Messze nyúló, szürke országút felén,

Körül a világot már nagy idők óta

Néma lemondással, szótlan nézem én,

Akik jönnek, mennek, engem föl se vesznek

S nem vigyázom én sem a jövőt, menőt,

Cimborát én bennem már nem is keresnek

És az én szívemnek idegenek ők…

És a miniszter úr, akinek az előszobájában százan vártak a bebocsáttatásra, nem hagyta abba, amíg végig nem szavalta a szép költeményt. Az öreg poéta már a negyedik sornál a könnyeit törölgette és a végén összeölelkezett a legkisebb termetű miniszter és az öregségében is daliás testű költő. A véglegesítés még abban az órában megvolt, de utóbb ez súlyos bűne lett Szabó Endrének s az utód alatt nemcsak a kinevezést semmisítették meg, de az állását is elvették miatta.

És ekkor nyomorba jutott. Szerencsétlenségére nem is a fővárosban lakott, hanem Rákosligeten, ahonnan jövedelem hiányában nem győzte és nem is kívánta a bejárkálást. Húsz évvel előbb költözött ki, mert be hagyta magát csapni Juvenalistól, akinek õ fordította le gyönyörű versét arról, hogy milyen nagy öröm és boldogság kiköltözni a bűnös és kapzsi Rómából, ahol a szemétből is pénzt csinálnak, ki a falusi csöndbe, magányba, tisztaságba. A nagy gyermek készpénznek vette a beatus ille, ui procul negotiis magasztos accordjait, amelyben Maecanas kegyeltje Horatius énekelte meg az ajándékba kapott falusi jószágon élvezett gyönyörűségeit. De a rákosligeti unalmas szegénység nem hasonlított a tivolii idillhez és a fõváros zajából pihenni és a természettel érintkezésbõl új alkotóerõt gyûjteni visszavonuló Horatius magánya nem hasonlított Szabó Endre rettenetes elhagyatottságához, mely megöli a lelket és kiszárítja az agyvelõt szörnyû sivárságával. Mind messzebb és messzebb maradt el a világtól és az emberektõl, valóságos élõ halottá változott akire már senki sem emlékezett és akinek egyetlen kapcsolata a világgal az orosz írókon keresztül volt már csupán, ezekben a fordításokban élte ki a magyar nyelv mûvészi formálásának a gyönyörűségeit. Hűséges élettársán kívül senki sem volt, akinek panaszkodhatott vagy dicsekedhetett volna, a sír felé hajló öreg ember érzékenysége, rívóssága lett úrrá a hajdanában olyan kemény gerincű és kemény filozófiájú férfiú fölött. Beteljesedni látszott rajta a maga jövendölte végzet:

– Úgy-úgy csont cimbora, mire te értünk jössz,

Hányszor meghalunk mi, hányszor elveszünk!

Mire te a kaszát ránk emeled, ah, már

Nincs minek meghalni, halott mindenünk.

Nem is kaszát adnék én a te kezedbe,

Te rémnek kiáltott, de jámbor halál,

Nem kaszát, de seprőt, hogy bennünket végül,

Mint szokás a rongyot, össze kotranál.

És ekkor valami csodálatos dolog történt, amilyent csak a játékos nagy sorsrendező tud produkálni. Szabó Endrének a Nyugatban egy költeménye jelent meg, amelyben elsírta borzalmas elhagyatottságának iszonyú kínjait. Fájdalmas szavakban panaszolta el, hogy őt már mindenki elhagyta, róla mindenki elfeledkezett, nincs a világon senki, aki egy szót szólna hozzá. Ezt a verset mi is elolvastuk, akik valamikor Az Üstököst vele együtt csináltuk, a volt miniszter, egy kőszénbánya-igazgató, egy rajzolóművész és e sorok írója. Leültünk és írtunk Szabó Endrének, hogy mi nem feledkeztünk meg róla, most is szeretjük, mesterünknek valljuk és meginvitáltuk magunk közé egy vasárnap délutáni kávéházi találkára. Két évtized múltán újra találkoztunk és azután állandósítottuk ezeket az összejöveteleket, amelyeknek melegsége, derűje, tartalma új életkedvvel töltötte meg az öreg poéta lelkét. Eladattuk vele rákosligeti házát és hozzáértők tanácsával az áracskáját úgy helyeztettük el vele, hogy legyen egy kis jövedelme belõle. Újból itt élt a fõvárosban, délutánjait az Otthon-ban emberek közt, írók között töltötte, akiknek áhítatos tisztelete önbizalommal, büszkeséggel és értékének tudatával töltötte meg újra nyíló öreg szívét. Ismét voltak tervei, versei, amelyek bizony már gyöngébbek voltak a hajdaniaknál, de ő ezt nem tudta meg soha, mert a szeretetteljes elnézés készséggel honorálta ezeken keresztül a régieket, amiknek olyan kevés volt a jutalmazása. Újra átéltük együtt azokat a derűs esztendőket, amelyek alatt tréfák fülénél fogtuk meg a komoly dolgokat és a gyermetegszívû Szabó Endre most is épp olyan könnyen és szívesen kacagott, mint harminc évvel ezelõtt. Minél jobban ismerte őt az ember, annál érthetőbbé vált, hogy miért éppen ő lett az orosz óriások legjobb interpretálója idegen nyelven. Senki õnála jobban nem hasonlított az orosz regények örökké visszatérő jellegzetes hőséhez, a becsületes, naiv, élhetetlen, gyámoltalan, keresztül-kasul jó és igaz emberhez, aki végig álmodja az életét és komoly terveket sző olyan dolgok körül, amiknek a pénzszerző praktikusság mértéke szerint való jelentősége egyenlő a szappanbuborékkal. A Gondviselés külön áldása volt számára, hogy olyan hitvestársat adott melléje, aki hacsak az a legparányibb praktikus érzés volt is benne, ami a természet feltétlen követelménye szerint muszáj, hogy legyen egy anyában, akkor már nem hihette, hanem önfeláldozó okosságból egy életen keresztül egyetlen elszólás nélkül mégis úgy mutatta az urának, hogy ő is ezeket a színes ködöket tartja a legnagyobb dolognak a világon és soha egy pillanatra nem vonta meg csodálkozással teljes magasztalását az álmok emberétől.

Mikor hideg arcát néztem a koporsóban és örök búcsút vettem kedves lényétől, tisztán éreztem, hogy igazat írt megkapó dalában:

Én amit hibáztam, bevallhatom nyíltan:

Nem éreztem mást az igazon kívül,

Szeretni csak szívem gyönyörével bírtam,

Gyűlölni csak szívem sötét mélyibül!

Csak az utolsó sor nem igaz és nem volt igaz soha, ez csak költői kérkedés. Soha életében senkit se gyűlölt, még azt sem, akiről bizonyosan hitte. Elég volt egy barátságos tekintet, egy meleg szó, mint a gyermeknek – és elpárolgott szívéből a neheztelés.

Szegényebb lett a világ azzal, hogy ő eltávozott a mennyei nagy találkozóra.

---

2009. április 23. Forrás MTI

Megrongálták még szerdán a Kerepesi úti temetőben Szabó Endre (1849-1924) író, költő, műfordító, kritikus, publicista, az Üstökös című humoros lap szerkesztőjének sírhelyét – közölte a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság csütörtökön az MTI-vel.

A Nemzeti Sírkert részévé nyilvánított, védett sírhelyen Szabó Endre feleségével Nogáll Janka írónővel, a Divat Szalon szerkesztőjével együtt nyugszik. A síremléket alig egy napja állította a kegyeleti bizottság – olvasható a testület közleményében.

Interneten olvasható munkái:Szabó Endre: KÉPEK AZ OROSZ IRODALOMRÓL

Szabó Endre és Nogáll Janka sírja a Fiumei úti temetőben. Fotó: Dr. Varga József http://www.agt.bme.hu/varga/foto/kerepesi/szabo-e.html

Felesége Nogáll Janka (Gyula, 1861. október 13. – Budapest, 1924. november 7.)

Dr. Kadosa Marcell: Szabóné Nogáll Janka

Még mielőtt a gyászév letelt volna, követte a sírba az urát, akinek mindvégig szerelmes csodálója volt, és akire 43 évi házasság után is azzal a naiv áhítattal tekintett, amellyel egy bakfisleány tekint a híres íróra. A feledés mohával már majdnem teljesen elborított öreg poétával szemben egy pillanatra se hűlt ki szívében az a hit, hogy csak a körülmények okozzák, ha a neve nem azok között ragyog, akiknek a legnagyobb bámulattal köteles adózni a világ.

Ez a szerencsés és boldog naivság alapja volt egy mindenki előtt rejtve maradt élettragédiának, amelyet Szabóné Nogáll Janka hogy soha egyetlen embernek meg nem vallott, az egészen bizonyos, de egyáltalában nem bizonyos, hogy neki magának is valaha tudomására jutott volna. Írói egyéniségének csak egy kicsiny részét tudta kifejteni e miatt az érzés miatt, amely Szabó Endrével szemben egész lényét eltöltötte, és amely által a vérének alkotórészévé vált az a tudat, hogy csak a férje az igazi író, míg ő a nagy író mellett csak olyan irodalmi próbálkozó.

Pedig Szabóné Nogáll Janka igazi tehetség volt, akinek a lelkébe egy derült mesemondó művészet ritka adományát ültette el a teremtő. Szerencsésebb körülmények között talán a magyar Selma Lagerlöff lehetett volna belőle, de a sorsa másképpen akarta. A kor, amelybe működésének java része esik, és az akkori viszonyok arra késztették, hogy úgynevezett ifjúsági irodalomban adja ki tehetségének legjavát, noha szíve mélyéből utálta az ifjúsági irodalmat. A szegénység, amelyben életük legnagyobb részében éltek, kényszerítette, hogy divatlapot szerkesszen a hölgyeknek, noha semmi a világon nem esett tőle távolabb, mint a divat és a divatlap és a hölgyek. Bájos, édes, csengő kacagású szépasszony volt még 30 évvel ezelőtt is, amikor megismertem, finom, szende és keresztül-kasul úrinő, akiben éppenséggel semmi sem volt az íróasszonyok szabadosságából: kislányos tartózkodás és végtelenül finom tréfálkozás volt a társas érintkezésbeli modora érett asszony korában is. Ez volt azonban minden asszonyisága, meg az, hogy két helyes fiúnak volt az édesanyja, egyébként édeskevés köze volt a hölgyek világához, amelynek divatlapot szerkesztett és a pipiskékhez, akiknek könyveket írt a kiadó megrendelésére. Kénytelen volt a divatról írni, noha életében se volt talán egy divatos ruhája, közölt pompás menüket és ételrecepteket, de ő maga főzni se tudott, annyira, hogy mikor még a nyarat iglófüredi villájukban töltötték, és egyszer a mindenes cselédjük hirtelen eltávozott, a hetilapja szerkesztése végett Budapesten tartózkodó Szabó Endre sürgönyhívásra kénytelen volt csapot-papot itthagyva hazarohanni, hogy a családja éhen ne haljon, mert Szabó Endre tudott pörköltet főzni, de a felesége, aki a hölgyeket tanította, még egy rántotta erejéig se vitte a főzés tudományában. Akkoriban legalább így volt. Hogy a későbben rájuk szakadt nagy szegénység és elhagyatottság nem szorította-e utóbb mégis a főzésre Szabóné Nogáll Jankát, erről nincsen tudomásom. Teljesen idegen volt számára az a világ, amelynek írói tevékenysége legnagyobb részét szentelnie kellett. És e fonák élet terhét könnyedén viselte, vagy talán – mint mondom – nem is érezte soha annak a tudatnak a következtében, amely egy percre se rendült meg benne, hogy nem ő az igazi író, hanem az ura, akinek csak akarnia kellene, és akinek csak szerencsésebbnek kellene lennie, hogy a nagyok nagyjai között pompázhassék.

Csak ami az ifjúsági irodalom és a divatlapszerkesztés mellett még lehetséges volt, annyi időt és alkalmat szentelhetett a szíve és tehetsége szerint való irodalomnak. És ez nem volt sok, mert a nehezen alkotó művészek közé tartozott. Mire egy-egy elbeszélése elkészült, terítve volt körülötte a padló eldobált papírlapokkal, amelyeken halálra ítélt mondatok repültek az enyészetbe. De ha azután elkészült a mű, annak emberlátó ereje, hamiskás humora, finom pikantériája és adatgazdagsága után senki se mondotta volna, hogy nem színtiszta férfiírás az, amit alkotott. A régi Hét legjobb korszakában látta ezeket az írásokat, a Pesti Hírlap, Pesti Napló és a többi napilapok tárcarovata abban az időben, amikor a legnagyobb gondot fordították a tárcanovellákra.

Még csak tegnap volt mindez, és már mindenki elfelejtette. Az újságokon látszott, hogy szerettek volna sok szépet írni Szabóné Nogáll Jankáról halála alkalmából, de senki se emlékezett már semmire, és senkinek se jutott eszébe más egyéb, csak ami a lexikonban volt olvasható. Szabó Endre, Szabóné Nogáll Janka, az én ötvenéves lelkemben még frissen élő alakok, az egyik daliás harcos, a másik okos, kedves és bájos asszony, híres írók, közismertek, népszerűek, akik után szerződésajánlatokkal járnak a kiadók. Mindez még csak tegnap. Ma két sírdomb, melynek fejfáján a holnap nemzedéke két teljesen ismeretlen nevet fog betűzni, ha ráér…

Nyugat 1924. 21-22. szám. Figyelő

Füst Milán: Szabó Endre fordításairól

Nem vagyok illetékes, hogy Szabó Endre fordításait bíráljam, mert, sajnos, nem tudok oroszul. – Azt sem tudom, foglalkozott-e már a kritika fordítói munkásságával.

Mégis szükségét érzem, hogy nyilvánosan vallomást tegyek valamiről. Nem tudok ugyan oroszul – s mégis szívem-lelkem az orosz íróké s az orosz népé – melyet szeretni és csodálni ők tanítottak meg. Ez az irodalom az én szívem irodalma s hogy ez lehetséges: azt itt most Szabó Endrének köszönöm meg!

Az ő fordításait a magyar irodalom kincsei közé sorozom. Csak aki maga is kitűnő író – csak az tud így fordítani, mint ő. – Aki így tud magyarul, aki így érzi az eredetinek legtitkosabb zengését s így tudja éreztetni – akinél munkáin sosem érzem, hogy fordítást olvasok, hanem minden munkájánál azt érzem, hogy eredeti, magyarul írott mű van a kezemben – az maga is kiváló művész! – Sokat olvastam orosz írókat német fordításban, egyszer próbát tettem s egy angol fordítást olvastam el – s mindenkor az volt az érzésem: – nem tudjátok ti, kik az oroszok, mert nincs Szabó Endrétek! S azt is gondoltam mellé: – lám a magyar – úgy látszik – egyike azoknak a nyelveknek, amelyekre, ha művész a fordító, a legpompásabban lehet az orosz irodalmat áttenni! – s hogy e gondolatban nem anyanyelvem, vagy Szabó Endre iránti elfogultságom nyilvánult meg – bizonyítja, hogy a lapos, sivár, lélektelen magyar fordításokból is megítélhettem, mi a Szabó Endre érdeme!

Hiszen elég volna magából a Gogol-fordításból is következtetni – ki ő s miként munkálkodott? E fordítás elolvasása után, merem állítani, hogy tudom: ki Gogol! Ha elragadó lírai lendületére gondolok vissza – kifejezhetetlen szemérmességére, pompás humorára, plasztikus leírásaira s e leírások tömör, dagadó erejére – nem Szabó iránt kell-e hálával lennem, aki annyi nagyszerű tulajdonságát teljes fényében hozza elém? – S hogy most már teljes-e ez a fény? – vagy az eredetiben talán még nagyszerűbb ez az írói alak? – Lehet – bár nem hiszem. Jobban szeretni írót talán nem is tudok, mint ahogy Gogolt szeretem e fordításon át.

Tudom, hogy ez csak hebehurgya köszönet-nyilvánítás s hogy valaki, aki csendben ennyit és így dolgozott – sokkal többet érdemel. Szemléltetőn kellene és lehetne kimutatni, Dosztojevszkij, Tolsztoj s más fordításairól, hogy micsoda pompás munkák – de sajnos erre nem futja erőm. – Így a Nyugat olvasóit csak arra kérhetem – olvassák el akár a „Holt lelkek” második részének bevezető leírását, amely így kezdődik:

„Mint valamely roppant nagy várnak szöglet-bástyákkal s lőrésekkel ellátott óriási fala, húzódtak el fölmeredezve, több mint ezer versztányira a hegyek…”

S ítéljenek azután ők maguk, micsoda odaadás, ép érzék, lelkesültség, szeretet és micsoda írói képességek kellenek ahhoz, hogy valaki így tudjon fordítani

Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 6. szám ·

Szabó Endre versei

---

Szabó Endre (1849-1924): Május elsején

---

---

Szabó Endre: Lopnak, lopnak

Lopnak, lopnak, egyre lopnak,
Felvirradt a tolvajoknak –
Jó hazám, hisz’ beteg voltál –
De csakugyan haldokolsz már?…

Lopnak, lopnak, egyre lopnak,
Amit lehet elkapkodnak,
Szemet huny rá a főszolga:
„Haldoklóknak ez a sorsa.”

Lopnak, lopnak, egyre lopnak,
Új dolgot úgy, mint kopottat,
A bennfenntes drága-bármit,
Hányt-vetettet a mulyábbik.

Lopnak, lopnak, egyre lopnak,
Ládát, zsebet átmotoznak,
S ki legtöbbet tud eltömni,
Nagynak nézi azt a többi.

Lopnak, lopnak, egyre lopnak,
Lát a beteg, de nem szólhat,
Fél, hogy ha még rájuk szól, hát –
Ijedtökben agyon fojtják.

Szabó Endre – Agglegény-nóta

Azt se tudom, mit csinálok,
Ugy meguntam a világot;
A világon senkim sincsen énnekem,
Dehogy ér egy fakovát az életem!

Be-beülök a kocsmába,
Lekönyöklök asztalára,
Iszom, iszom, míg pityókos nem vagyok,
pityókosan aztán haza ballagok.

Szomorú a házam tája,
Nincsen, aki jöttöm várja,
Nem vár reám se vetett ágy, se asszony,
Keservemben mint a bunda úgy alszom.

Szabó Endre – Nehéz óra

Szomorúság, méla bánat
Meglepte az egész házat…
Napok óta, hetek óta
Valakit úgy várnak, várnak.

S a ház ura szól sötéten:
,,Nyugodj meg, hű feleségem!
Hitványul ő nem veszett el,
Hős volt – és ez kiengesztel.”

És szól a lány: ,,Szegény bátyám!
Életemmel beh megváltnám!
Csak a felől biztos lennék,
Hogy valaha visszajön még!”

S szól az anya szomorúan:
,,Nem lennék én ilyen búban,
Csak azt tudnám: sírja hol van,
Hogy könnyemmel meglocsolja…”

Szabó Endre: Kató néne

Begyalogol minden reggel
Kató néne Palotárul,
Csetlik-botlik házrul-házra,
Nagy a sora: almát árul;
Kínálgatja szép almáit,
Szemével meg keres, kutat…
,,Nagysás asszony!” vegyen ómát!
– Nem látta a leányomat?

,,Vigye manó a kend lányát,
– Rámordul az úri fajta –
Ugyan mi ütötte kelmed,
Hogy mindig a lányát hajtja!”
S Kató néne tovább lódul,
A szomszédba bekopogtat:
,,Nagysás asszony, vegyen ómát!
– Nem látta a leányomat!”

Tél is elmúl, tavasz is jön,
Az esztendő kerül-fordul,
Kató néne csak jön, csak megy
A városba, a városbul.
És újra és századikszor
Minden házhoz ellátogat:
,,Nagysás asszony, vegyen ómát!
– Nem látta a leányomat?”

– Hej de egyszer nemhiába
Csetlett-botlott Kató néne,
Tárva-nyitva volt egy ajtó,
Kató néne hát beméne…
Ott egy úrhölgy felsikoltott…
Kató néne majd kővé vált…
És zokogott… és motyogott:
,,Nagysás asszony, vegyen ómát…”

Szabó Endre A nap

És minden reggel fölkél a nap
És mosolyogva halad, halad,
Lekémlel a kis magyar világra
Mintha csak épen minket vigyázna.

Ugyan mit néz úgy? minek nevet?
Kárörvendezik sorsunk felett?
Tetszik neki a magyarok gyásza,
Élet romlása, eszmék bukása?

– Amint felserken a virradat
S elindúl lassú utján a nap,
nem érez mást, csak nehéz párákat:
Az ablakból szegény-szag árad.

Már rég rongyosan, foltosan járunk
Mindennapos az éhség minálunk
És jaj-szónk sincs már gyötrelmeinkben,
Tudjuk, hogy úgyis hiába minden.

Bizodalmunk már nincs senkihez,
már azt se bánjuk: holnap mi lesz?
Nincs aki védje mi árvaságunk,
Úgy látszik: már az Isten is ráunt.

És mert a sok rossz még nem elég,
Hát mintha egymást irigyelnék,
A toprongyosok ökölre mennek,
S óh jaj! mindig az okosabb enged.

Ha ily siralmas, szegény hazánk,
Ugyan mit néz a nap úgy reánk?
S hogyha már itten szépet, jót nem lel,
Hát minek jön fel ránk minden reggel?

Forrás: Nyugat 1921. 19. szám

Szabó Endre: Elhagyatottság

Hej szép, erős ifjúságom,
Immár csak a híred rágom,
Úgy elmentél búcsútalan ─
Csak azt látom
Hogy a mi volt mind oda van.

Valamikor régesrégen
Legény voltam nagy vidéken,
Örvendezett ha ki látott,
Most lappangva
Észrevétlen bújdogálok.

Már csak olyan az én dalom
Hogy a frissét elhallgatom,
Valamikor kurjantgattam
S jókedvemet
Bőkezűen közre adtam.

Szép leányok és menyecskék
Jártom-keltem várva lesték,
Most elbújnak mind szaladva,
Hiszen – hajna! ─
Mind vén már az istenadta…

Voltam bizony valamikor
Lobbanó, mint a puskapor,
Nem ismertem félszet, gátat,
Igazamért
Neki mentem tíznek ─ száznak.

Jóságomat pazaroltam
Tettekben úgy, mint dalokban,
Bolond voltam, beismerem ─
Lehiggadtam
A bölcs vagyok már ─ óh, jaj nekem.

Forrás: Nyugat 1923. 19. szám

Szabó Endre: Járnak megint enyhébb napok

A faluból kiballagok,
Keresem a kerek erdőt,
Melyet annyit jártam
Gyönyörködve fában, fűben,
Madarak dalában.

S nincs az erdő: mind elhordták,
Felfűtötték fáját, bokrát,
Aki gazdag: pénzen vette,
Aki szegény: lopta,
Igy jutott az erdő ilyen
Rongyos állapotba.

Rigó füttyét nem hallhatom,
Szarka ugrál az avaron,
A patak is csak bujkálva
Jár a törmelékben ─
A pusztulást bizonyisten
Szinte sirva nézem.

‘Sz tudom én, hogy ez az erdő
Valamikor újra felnő,
Hogy hangos lesz a lomb-sátor
Madár-füttytől, daltól,
De mit érek én már azzal,
Hol leszek én akkor!

Forrás: Nyugat 1921. 19. szám

Szabó Endre: Jób könyvéhez

Már tán meg sem élnék, ha nem
Cibálna, marna sok csapás,
Ha volna néha enyhülés,
Ha egy kínra nem jönne más.

Tán éltem csak az tartja még,
Hogy végre már kérkedhetek,
Hogy ennyi bút és bánatot
A szegény Jób se’ szenvedett.

Először is: magyar vagyok,
Másodszor is: magyar vagyok,
Harmadszor is: magyar vagyok ─
Hát nem méltán jajgathatok?

Mi e jelen? s van-é jövő
Élethozó, csodát-tevő?
– Jelenünk ránk vadúl mered,
Jövőnkbe nézni nem merek.

Már csak a multból szedhetek
Ábrándokat, reményeket,
Csak ott tallózok én szegény,
Csak a mi volt, az az enyém.

Panaszimat fel sem veszik,
Panaszom van mindég pedig,
Szó és sírás – mind hiába,
Nem hallgatnak már reája,
Megyek velük a pusztába.

A pusztába ki-kijárok,
A messzibe bekiáltok
S szívem nehéz fájdalmiban
Minden szavam azzal rian:
Hova lettél édes fiam?

Mert nem tudom én még azt se,
Hogy valahol élsz-e, halsz-e?
Hírek mennek, hírek jönnek,
S a kétségek majd megölnek,
Hogy egy hír sincs te felűled!

S édes anyád! óh, ha látnád
Enyhületlen busulását!
– Már csak loppal nézek rája:
Aggodalmim kitalálja
S még zuhogóbb könnye árja.

Jönne hír, ha más nem lehet,
Fekete, bús, gyász-üzenet,
Hogy ne várjunk; meg vagy halva:
Tán ez is megvigasztalna,
Mert a szívűnk megszakadna.

Forrás: Nyugat 1922. 7. szám

Szabó Endre: Kifakadás

A Bodrogtól a Kis-Dunáig
Óh beh szép föld, kies vidék!
Nem bírom elképzelni máig,
Hogy ezt tőlünk mind elvivék,
Bolondulásig tépelődöm
Vad eseten, kuszált időkön,
És sehogy meg nem érthetem,
Hogy nincs oda utam nekem.

Legszínesb kertje a világnak:
Zemplén, Abauj, Sáros, Szepes,
Borult lelkem ─ bármerre járjak ─
Mindig, mindig téged keres.
Pedig nincs ott semerre másam,
Mint a marék por, melybe játsztam,
Mezőnek gyalog-útja csak,
Rétből meg csak a széna-szag.

Hát még ha látom a hazának
Letaglózott más tetemit!
A borzadály, a szörnyű bánat
Még gyilkosabban keserít
S ah! minden fájdalom csapásit
Csak én magam hordom rogyásig,
Mindenki más magának él,
Pöröl, mulat, gyűjt és fecsél.

Mindenkinek van arra mersze,
Hogy szót tegyen a fórumon,
És perg, csörög a szó, de persze
Bolond szél fuj bolond lyukon,
Szép szó, kérés – minden hiába,
Nem enged a „jus”-ból a kába,
S megint engem öl e gyilok,
Hisz’ más kacag, csak én sírok.

Kereslek, Isten: mért türöd meg,
Hogy mind e bú csak rám szakad,
Hogy egyedül engem gyötörnek
Eves gondok, botor szavak?
Szeretném, Isten, hogy ha volnál:
A mennybeli találkozónál
Tudom lesütnéd a szemed,
Hogy így megvertél engemet.

Forrás: Nyugat 1921. 24. szám

Szabó Endre: Költő temetésén

I.

Égő fáklyák, koszorú-halmaz,
Díszruhában az egyletek, —
Szép katafalk, pompes des funébres,
Nevezetesség egy sereg;
Obligát bús arcz . . a kereszttel
Vasvári is előtipeg …
Hej, ilyen czifra nagy parádét
Nem csapnak ám akárkinek.

A pap ékes oráczióban
Mondja el a holt érdemit,
A búsabb helyeknél a hölgyek
Könnyes szemök törülgetik …
Páter noster… Circumdederunt…
S indúl a Szent Mihály lova …
— Szegény költő! ilyen hühórul
Tudom nem álmodál soha.

II.

Nem, nem ! — Oh másrul álmodál te
Nem is túlmerész álmokat:
Hogy a láng, mit éleszte egykor
Dalod, soha meg nem lohad;
Hogy a kiket föl-fölröpítél
Fényes eszméid szárnyain,
Szeretetük hozzád megőrzik
Meleg szivökbe zárva hűn.

S mig nyomtad kórágyad időkig,
Volt körülötted csönd, setét,
Csak kínaid lobogtaták meg
Tört lelked küzdő mécsesét.
Ki volt tanúja sóhajodnak,
Mig rád tevék a szemfedőt ?
— Bizony, mióta ágyba dültél,
Felverte udvarod’ a gyöp.

III.

S most tapossák le a gyöpót már,
Viszik pompával kifelé,
Most van nagy kiséret, mikor már
Utját ő úgy is meglelé!
— Feküdjék rózsákon : az élő
Koszorúját reá veti – –
Jól megvetik ágyát, mikor már
Tökéletes mindegy neki…

Régi dal ez. Mért kezdem újra?
— Hát magamnak dúdolgatok.
Aztán a versért a redaktor
Fizet… nos, csak elég az ok ?
Jól van no ! a temetés szép volt,
Nem akarom vitatni el.
Nincs oly buzgó nép mint vagyunk mi,
Ha épen csak — temetni kell.

Forrás: Vasárnapi Újság, 1885. 30. szám.

Szabó Endre: Osvát Ernő jubileumára

Szerkesztettél, kritizáltál Osvát,
Egy is elég rá, hogy megkövezzenek,
S szeretettel állnak mégis hozzád ─
Azt hiszem: valami ördögöd lehet.

Forrás: Nyugat 1923. 11-12. szám

Szabó Endre: A zápor

A csüggedt, őszi fák között
Lanyhán szitáló bús ködöt
Nem állhatom;
Pityergve sír, lomhán csepeg,
És únja őt mező, berek,
Völgy és halom.

Májusnak csöndes essejét,
E víg, csilingelő zenét,
Meghallgatom,
De mert romantikus, szelíd,
Nem hat le lelkem mélyéig,
Nem vonz nagyon.

A nyár villamos záporát,
Mely zúgva ront a földön át,
S hol megjelen
Élősdit öl vadul-vigan,
Piszkot söpör tajtékiban:
Azt kedvelem.

Oh, én a záport kedvelem,
Ügy tetszik: ő rokon velem:
Ha elborul,
És egyszer rájön a sirás,
Úgy sími nem tud senki más,
Oly záporul…

Budapest, 1890

Szabó Endre: Eltűnt ifjúság

Nyugat 1923. 19. szám

Hej szép, erős ifjúságom,
Immár csak a híred rágom,
Úgy elmentél búcsútalan –
Csak azt látom
Hogy a mi volt mind oda van.

Valamikor régesrégen
Legény voltam nagy vidéken,
Örvendezett ha ki látott,
Most lappangva
Észrevétlen bújdogálok.

Már csak olyan az én dalom
Hogy a frissét elhallgatom,
Valamikor kurjantgattam
S jókedvemet
Bőkezűen közre adtam.

Szép leányok és menyecskék
Jártom-keltem várva lesték,
Most elbújnak mind szaladva,
Hiszen – hajna! –
Mind vén már az istenadta…

Voltam bizony valamikor
Lobbanó, mint a puskapor,
Nem ismertem félszet, gátat,
Igazamért
Neki mentem tíznek – száznak.

Jóságomat pazaroltam
Tettekben úgy, mint dalokban,
Bolond voltam, beismerem –
Lehiggadtam
A bölcs vagyok már – óh, jaj nekem.

Szabó Endre: Nem a koldus a legszegényebb.

Nem a koldus a legszegényebb;
Oh, nála sokkal nyomorúbb,
Ki aranyért sem bír szerezni
Egy virág-koszorút.

Nem azt öli a fájdalom, ki
Nyög szívet tépő bú miatt;
Az a halálosan beteg, kit
Semmi meg nem ríkat.

Nem az a kérdés: mennyit élünk
A kalendárium szerint,
Hanem az, amit csak szívünk tud,
Hogy mennyit szenvedünk?

RÉSZLET A BOLOND  CIMŰ VERSES REGÉNYBŐL. 1904

Nincs még vasút, nem metszte füttye
Októbernek üveg-legét,
Az országutat rótta, nyűtte
Szekér- úgy, mint hintó-kerék,
Filoxéra sem volt viszontag
S mint költője az ősi kornak
Dalolta egykor: aberant
Poena metusque* egyaránt.
Haj ! Mennyi cifra, szép fogatnak
Prüszkölt is erre a lova!
Hogy telt még akkor az uraknak,
Nem várva rossz végét soha —
— Hát hova is tűnt el mindez, hova?…

Mi úgysem értjük a lovas had
Hangos győzelmi mámorát:
Egy nyúl, a melyet megrohannak
Lovak, kutyák, urak! —
Nohát. Nem hős ezek mellett a hét sváb?

*Ovidius

Aurea prima sata est aetas, quae vindice nullo,
sponte sua, sine lege fidem rectumque colebat.
Poena metusque aberant, nec verba minantia fixo
aere legebantur, nec supplex turba timebat
iudicis ora sui, sed erant sine vindice tuti.

 

Elsőnek vettetett el az aranykor, amiben fenyegetés nélkül…

Szabó Endre: TÖRÖD A GÖRÖNGYÖT 1906

Töröd a göröngyöt, szegény magyar ember
Földhöz ragadt bajjal, nehéz küzdelemmel,
Szántasz és boronálsz hosszába, keresztbe,
Próbálgatod: a mag jobban hogy’ eresztne,
S látod oszt szorongva,
Hogy munkád jég veri, apály, ragya rontja.

Megyen a dolgod csak homályos talánra:
Hátha a balog sors egyszer rád találna,
Hátha felsegítne, oda állva melléd,
Amint azt te tőle úgy megérdemelnéd,
De ha rád mosolyg is, a legtöbbször csalfán
Ráng a mosoly ajkán.

Pedig ha az ekéd, kaszád megmarkolod,
Muzsikára mén a kezeden a dolog,
Nincs más, aki veled a versenyt kiállja,
Munkád, még aki néz, az is megkívánja;
Mi Isten-verése,
Hogy meg nem nyered a várt jutalmad mégse!?

Valami végzet áll a sors közt s te közted,
Valami varázslat ülte meg a földed,
Valami kór annak teteje és alja,
Valami élősdi látatlanul marja,
Vagy talán-talán a
Régi bőség, áldás csömör-nyavalyája?

Valaminek jönni kell már valahonnan,
Valami tisztító égi háborúnak,
Amely neki dűlve a tikkasztó légnek,
Tisztogasson, mint a haragos ítélet,
Amely zúzva-törve
Élősdiektől a földünk kisöpörje.

Nehéz a türelem, de ha bírtuk eddig,
Csak elbírjuk tán még egy kis valameddig,
S már, amint én sejtem, látom és hallgatom,
Fény szikrázik által a nagy borúlátón,
Valahol messze, a látó-határ fölött
Villámlik, mennydörög.

Strófák a Bolond c. verses regényből.

. . . De hát vajon él még a régi.
Az ideális szerelem?
Hogy meglohadtak érzeményi:
Nem állítom, csak képzelem;
S hogy nem magát vádolja egy sem.
A házassági bús duettben,
Az már épen természetes,
Hisz’ nincs ember tökéletes,
Nem is lehet másképp, bolondok!
Ámor finnyás, kötözködik,
Vár kényelmet, bőségi kosztot,
S ha nincs, ha már mindent kifosztott,
A szegénységtől menten megszökik…

Csak egy mentség van már, hiába!
Valamely biztos hivatal,
Be kell törődni az igába,
Ha éhen veszni nem akar…

 

Szabó Endre: RONGYOS A CSIZMÁM 1920

 

Rongyos a csizmám, rongyos az ingem,
Leszakad rólam maholnap minden.
Felfűtöttem már sövényt, garádot,
Ünnepem van, ha kenyeret látok.

Szegény szenvedő, síró feleségem
Tehetetlenül, szótlanul nézem;
Nem tudom már, hogy mivel biztassam,
Vigasztaló szóm elfogyott lassan.

Szegény fiúnk meg idegen földön,
Hiába várjuk, hogy haza jöjjön.
Hát sírunk, sírunk, folynak a könnyek.
De szívünk soha attól se könnyebb.

Csak sírunk, sírunk, míg végre intek,
Hogy kímélni kell bús könnyeinket.
Mert ha kiapad futó patakjuk:
Szegény hazánkat mivel siratjuk?!

1919. nov. 25. Szabó Endre

*

Szabó Endre: JAMBUSOK. 1921

Oh jöjjetek még vissza egyszer
Komoly, borongó jambusok.
Egy dalt a régi érzetekkel
Dalolni még talán tudok,
Hadd mondjam el ezt véletek még
Utószor, míg pihenni mennék;
Csak egy szót még, jó emberek,
Aztán elég, aztán megyek.

Mint sebzett sólyom röpte: zordon,
Merész volt lüktetésetek.
Vihar vert szembe, ám ti folyton
Tovább, előre mentetek;
Vívtunk, csatáztunk helyet állva
Igazságunk szolgálatába’
S bekötözvén kapott sebünk,
Megint csak azt mondók: «jerünk!»…

Fáradt vagyok. Oh, lenne bárcsak
E dal utolsó sóhajom.
Bár vége lenne a tusának
Amely tör, zúz, éjen, napon
S a melyhez, mint kesergve látom,
Sehol sincs már egy jó barátom
Köszönöm, komor jambusok.
Hogy ti még el nem hagytatok.

1921. aug. 10.

Nyugat 1921. 24.

Szabó Endre: Kifakadás

…Kereslek, Isten: mért tűröd meg,
Hogy mind e bú csak rám szakad,
Hogy egyedül engem gyötörnek
Eves gondok, botor szavak?
Szeretném, Isten, hogy ha volnál:
A mennybeli találkozónál
Tudom, lesütnéd a szemed,
Hogy így megvertél engemet.

1924

Emlékezés Szabóné Nogáll Jankára

Most egy éve találkoztam vele utoljára. Egy villamoskocsin. A 17-esen. Szabó Endre ült mellette,az ura, élete társa. Halvány derű fénylett vonásaikon. Vasárnap délelőtt volt. Gyönyörű őszi nap.Ünneplő ruha volt rajtuk, ami a régi ruhatárból még megmaradt. Újra bizony már régen nem tellett. Eladták a rákosligeti házikót, a szeretettel összegyűjtött könyvtárt is el kellett kótyavetyélni.Pestre szorultak egy szűk szobába. — Hova mennek? kérdeztem tőlük. — A Városligetbe — felelte Szabóné fölcsengő hangon- Rendes vasárnapi sétánk. — Nagyon szép az ősz a ligetben — mondta Szabó Endre, egy orosz melankóliájával. Kezük az ölükbe süppedt és ültek szorosan egymás mellett a villamos kemény padján. Elfelejtették az eladott házat, a szétszórt könyveket. A sárga ősz, a jóságos Nap mosolygott rájuk messziről, a Városliget busongó lombjai közül. Szabóné Nogáll Janka azután egyedül maradt Szabó Endre elment kezet szorítani Dosztojevszkivel, Gogollal, Csehovval s Turgenyevvel,akit Dosztojevszkinél is többre becsült. Az özvegynem szállt föl többé a sárgaruhájú 17-esre. A levelek nélkülük értek a földre a Városligetben. A ház után, a könyvek után elmúltak a vasárnapi séták is. Fekete fátyollal nem lehetett többé kimenni a sárga levelek közé. Le kellett hullám a sárga levelekkel. Szabó Endre imádta Mármarost- Azóta már az égi Mármarost járja, puskával hatalmas vállán s a feltámadt boldogsággal szívében. Onnan rándulgatnak most át a Városligetbe vasárnap délelőttökön a mennyei 17-esen.

Falu Tamás.

Forrás: Prágai Magyar Hírlap 124. november 19. 5. oldal