Forrás: Alkotó öregdiákok kiállítása Mezőtúr 1997 Katalógus 22. oldal
Tanári diplomáját a budapesti Erzsébet Női Főiskolán szerezte. Marosvásárhelyen a református leányközépiskola tanára. Fiatalon lépett irodalmi pályára. A KZST tagjául választotta (1920), a *Zord Idő hasábjain jelentek meg költeményei. *Osvát Kálmán értékelése szerint, „a kevés tiszta hangok egyike a háború utáni első évek erdélyi irodalmában”. Irodalmi estéken maga is előadott verseiből. A verseim c. kötete Marosvásárhelyt jelent meg (1920). Magyarországra távoztával következő versesköteteit (Megkötözve; Az árva nő balladája; Asszonynak lenni) már Túrkevén és Gödöllőn adták ki (1924, 1936).
Szentimrei Jenő: N. E.: A verseim. *Napkelet (Kv.) 1920/4. Walter Gyula: N. E.: A verseim. *Pásztortűz 1921/8. Reményik Sándor: N. E. elmegy. *Pásztortűz 1923/6. B. A.: N. E.: Megkötözve. *Pásztortűz 1925/6. Farkas Gyula: Erdélyi költők. Berlin 1924. 122. *Osvát Kálmán:Erdélyi Lexikon. Nv.1928. 201. Tessitori Nóra: N. E. Találkozásom az Erdélyből elköltözött poétával.*Pásztortűz 1928/15. Molter Károly: N. E. új versei.*Erdélyi Helikon 1938/6.
1924-ben egy puhafedelű verseskönyv jelent meg Mezőtúron a “Török Nyomdai Műintézet”-ben. Borítóját vörös-fekete metszet a mezőtúri Túri Polgár István ízléses grafikája díszítette. A “Megkötözve” című kötetbe Nagy Emma 161 versét gyűjtötte össze, és nagy elismerést aratott. Az akkor 29 éves tanárnőnek -aki Marosvásárhelyen már elismert lírikus – a második verseskönyve volt e kiadvány. A költeményekben egy szabad tiszta lélek érzései, vallomásai, fájdalmai szólaltak meg. Egy harmóniát kereső személyiség az akkori történelmi helyzet szorításától sebzetten. Versek, melyek egy törékeny, de erős női léleknek a harci eszközei, fegyverei, zászlói lettek. Ezeken át áramlik a szívünkbe és agyunkba a levegő, a fény, a hegyek a patakok és Erdély illata, de az emberi rosszaságtól való félelem a szorongás érzése is. Megigéző közvetlenséggel rajzolódik elénk a vágyott, de el nem érhető harmónia képe a maga álmodta, maga rakta fészek, békés teljességének pasztellja. De ki is volt ez a költőnő, akinek ma már kevesen ismerik a nevét. Még itt Mezőtúron, volt iskolájában is idegenül cseng. Nagy Emma 1895 március 13-án született Túrkevén. Édesapja Nagy Árpád 1864-1927) néptanító 1899-ben jött Mezőtúrra. Kiváló pedagógus volt, aki természettan, vegytan, földrajz tankönyveket írt. Édesanyja Freyler Erzsébet is pedagógus családból származott. A szülők hat gyermeküket a legnagyobb szeretettel nevelték művelt tanult emberekké minden áldozatra készen. Emma az elemi iskoláit már Túron végezte és a Felsőbb Leányiskola ötödik és hatodik osztályát. Ezekben az években már írogatott. Az akkori Mezőtúr és Vidéke “Mimóza” állnév alatt közölte 1912-ben a 17 éves Túri diáklány verseit, melyek közül talán a legszebb a „Zsarátnok meséje” című hosszú költemény. Az akkor még csak hat osztályos leányiskola elvégzése után, különbözeti vizsga letétele után került a szatmárnémeti református tanítóképzőbe. 1914-be kapta meg tanítónői oklevelét kitűnő és jeles eredménnyel. Kinevezését nem fogadta el, mert a továbbtanulás mellet döntött. A Budapesti Állami Erzsébet Nőiskola polgáriskolai tanítóképző intézet (ma Teleki Blanka Gimnázium) nyelv és történettudományi szakcsoportjába nyert felvételt. Itt szerezte meg Polgáriskolai tanítónői oklevelét szín jeles eredménnyel. (1917. június) A bátyja Nagy Árpád már ekkor Marosvásárhelyen gimnáziumi tanár volt. Az ő segítségével pályázta meg az ottani polgáriskolai állást. így került Erdélybe. Marosvásárhelyen, mint lelkiismertes tanárt ismerték meg, akiért a tanítványai lelkesedtek. A vers akkor már életének a tartozéka volt. A “Pásztortűz” című lap írói eszmetársai lettek. Áprily, Nyíró, Kapusi és többen tisztelték és becsülték. 25 éves volt mikor Marosvásárhelyen megjelent első verseskötete “Verseim” címmel 1920-ban , de a rákövetkező évben kiutasították Erdélyből bátyjával együtt a kialakult politikai helyzet miatt. Hazakerül Mezőtúrra. Óradíjas tanárként dolgozott Szarvason és Ráckevén, ahogy az akkor nehéz időkben lehetséges volt. 1924-ben. “A “Megkötözve” , majd 1935-ben az “Árvanő balladája” jelent meg szintén Mezőtúron (Corvina), majd 1936 karácsonyán az “Asszonynak lenni” Gödöllőn. E kötetét férje kedvéért jelentette meg. Férje Steininger Jenő agráregyetemi tanár volt, aki később Soltra magyarosította a nevét. A bécsi döntés után Kolozsváron helyezkedtek el ,de 1944-ben Keszthelyre irányították őket, majd a Gödöllői Agráregyetemre lettek kinevezve. Tanári és írói munkássága mellett nagyon sok pódium rendezvényen vett részt. Mezőtúron is több ízben szerepelt Szép Ernő, Erélyi József, Pucz Jakab, Benkő Gyula társaságában. Komoly irodalmi körök nagyra értékelték munkásságát. Utolsó kötete félbe maradt, betegsége kiütötte kezéből a tollat. 1957 március 8-án 5 nappal 57. Születésnapja előtt halt meg. Kívánságára szülei mellé a mezőtúri felsőrészi temetőbe helyezték el örök pihenőre.
Forrás: Művészeti Katalógus 1997
Nagy Emma művei
Reményik Sándor: Excelsior!
Nagy Emma új versei elé
Te nagyon akartad az életet, A lánghajú tavaszt. S meg vagyon írva: Aki nagyon akarja, elveszti azt. És látod, mostan teljesedik be Rajtad az Ige második fele: Akit kifele gátol a világ, Annak befele nő az élete. Hogy megnőtt a tied! Hogy megtaláltad szikla-magadat, Gyönge leány, – acélba fürdetett, Érc-zengésű szavad. Elmélyült, „elszánt árvaságodat”. Az álmaid mind egyfelé sietnek: Stoikus, büszke magasság felé, S Achilles-sarka sincs a verseidnek. S íme naplángú lelked szőttesében A lemondás fonala feketéllik. Ezen a fekete angyalhajon, Ezen a sötét szálon szállsz az égig. Egy szál ez a nagy gyászdrapériából, Mely mindannyiunk lelkére terült, Akiknek részünk lett a bujdosásból.
Az EST Hármaskönyve 1938. 90. oldal
Nagy Emma méltatása az Erdélyi Helikon 1938. számában 458-459. oldal
NAGY EMMA ÚJ VERSEI A vidéki hőskor, a Trianon utáni erdélyi magyar irodalom alaktalan forrongásában indult nálunk Nagy Emma a »Zord idő« című folyóiratban friss és kissé szónokias lírájával, melynek akkori hitelét személyes előadásának varázsa szemmelláthatóan erősítette. Akkor nőtt és terebélyesedett itt Ady versfája, úgyhogy nem számított még fogyatkozásnak, amit a költőnő önmagáról hirdetett, hogy Ady Endre késői hajtása csupán, s mi kazinczyasan figyeltük e költőlázadás leányzó-változatát. Forradalmisága a szellemi munkásnő, a bármi téren elnyomott femininum fölkelése volt s ime, repatriálása után több, mint egy évtizeddel a költőnő harmadik verskötetének ez a címe: »Az árva nő balladája«. Itt is a régi mozdulata megint, »karját kétfelé tárta a magyar ég alatt« s »jobbról, balról fagy vágta szembe«. Ma is ugyanaz a lány-retorika, »gazdátlan nagy szeretetben égtem, csak égtem én — kis ropogó máglyára vetve az élő szépremény«. Szinte látom és hallom még, amint dobogóinkon föllármázza verseivel a fogékony női lelkeket, akiket sorainak magyar és szociális lélkendezése nem egyszer gyújtott extázisra. Azután kiment Nagy Emma Magyarországra s utána csönd maradt, mind nagyobb csönd a magyar mondanivalónak ezen a területén is … Költő, vagy költőnő akármilyen lelki mozdítás szolgálatában, — évezredek óta ismeretes már ilyen tömegbe vetett tűzcsóva. De mikor a nyerserő lesz úrrá, vagy béke következik el, kiderül mindannyiszor, hogy a költészetnek csak egyetlen, tartós nyugtalansága hasznos: a tehetségé. Mint Pesten túlnyomóan politikai tartalommal Várnai Zseni, úgy nálunk inkább társadalmi reformer-magatartással Nagy Emma kifejezte korát, dallamot talált napjai közfájdalmára és vidám, ifjonti zenébe nemesítette, mit prózánk akkor még el nem bírt. De mi marad meg ez énekből? Ami Nagy Emma egyéni fájdalma és öröme volt. A jó vers. Ez a költőnő ars poétikája szerint: »mint a patak, amerre húzza ereje, súlya s versbe tömörült elem-lelke útat találhat! És a szivedig vigyen el engem megköthetetlen muzsikája!« — De lám, a tegnapi és mai Nagy Emma összehasonlításakor szót keres a gyanú: míg egykor a »Versek« és a »Megkötözve« című kötetek írója nem tudta olyan szabatosan, hogy mi a jó költemény első föltétele, akkoriban mégis sodróbb és elhatározásra bíróbb verseket énekelt. Most pedig, hogy tudja, mi a verspatak magával- ragadása, elfelejtette egykori vívőerejét és Lassú mederben zsörtölődve, folyóként mímeli a patakot. »Az árva nő balladája« azért megszólaltatja mindazokat a keserveket, melyekkel a sorsharag magyar költőket szokott avatni. S Nagy Emmának nincs egyetlen sora sem, amelyet ne hallana az olvasó őszintének. »Poetrix az Olim- puszról letépve, kopott mezben kenyérdarabért fárad« — hiszünk neki és rábólintunk. Ám hogy-hogy nem lépünk már ütemeire s mért nem lázadunk annyira szavai nyomában? Mert azóta is annyi új költő szoktatott rá bennünket magyar nyelven a robot, vagy a szűkös szürkeség elleni állásfoglalásra? Vagy elfáradtunk már a hasztalan erőfeszítésben? Csakhogy költő dolga fölrázni bennünket s magával vinni, amerre akar. Nála kell a szónak igévé válnia, bölcseletéből áriát, szenvedélyéből indulót kell egyszerűsítenie és nyelvében hordja a titkot, mellyel vérünket megzúdítja. Nagy Emma játszi egyszerűsége most gyakran ád helyet egy gúzsos, gátlásos műnyelvnek, mely erőltetett képekben erŐtlenkedik, ahol egyszerű zárnyitó szót várnánk. A költői meglépést, mely szivet és fület tovább kísér. Ehelyett sokszor bukkanunk ilyenekre: »És feldobtam az együtt-szenvedés százezrekért síró gyémánt jelét«, — ez a kép például zavaros és zökkenti a versmenetet. Vagy ugyanebben a versben (Fények az éjben) zenétlenül újít, amikor rövidségre törekszik: »S az Istennel összenéztünk az éjben, mi egymásról mélységeket tudottam« A régi lendület és szabadságért zajló hévíz, mely most is meg-megcsillan számos költeményében, ilyen tarköveken veszti el a szépségét. S eszembe jut a tegnapi Nagy Emma igazsága, melyet a »Koponya-falak közt« című versében vágott a fejemhez, egy elméleti vitánkra válaszul: a költészet gyermeki önkéntelenségét énekelte a versgátló, a differenciáló művész-műveltséggel szemben. Azóta sokat tanult ez a »görgényi hegyeken levágtató csikó«, de mintha ártott volna elemi erejének a betű, az elmélet. Vagy hogy élete boldogabbra fordult, attól szelídült verseinek rakoncátlan indulata? »Az árva nő balladájá«- val egyidőben olvastam »Asszonynak lenni« című legutolsó verskötetét, mely olyan bágyadtan himnizálja a szerelmet, mint Himfy szerelmei Himfy keserveihez képest. Mint Gyöngyösi egykori »móring«-époszai, kedves nászajándékot s nem a költészet szegény, de égi batyuját juttatják eszünkbe. Az ember visszalapoz az árva nő sirámaiba, sőt még tovább, az erdélyi ihletű költőlányhoz, aki élte s nem fogalmazta, aki újraélte s nem emlékezte nőnépe sorsát, aki maga volt a bánatos mai magyar életből kiszakított friss költővirág. . . Pedig Nagy Emma ma is költő, aki alighanem kiheveri ezt a mostani elméleti kalodáját. »Átbújt a nehéz gondok alatt« s Erdélyből elkerült. De amint visszajár ide, már költő megint: »Próbákatás láncán kötött erők, Fájdalom, mely igazságért kiált — kivont lelkünk csengett az Ür előtt s époszunkká szélesük a világ.« Szándékkal kaptam bele itt is, ott is az előttem levő két kötetnyi versbe, mert Nagy Emma ma is teljesen egyenetlen költő. Egészen jó és lázas érdeklődésre méltó sorai, strófái mellett, kikerekedett remekek mellett — amilyen a »Mosolyom« című is — elnagyolt, túlbeszélt és ihletetlen verseket bocsátott nyilvánosságra. Radikálizmusa, mely egykor vágtája volt a költészetének, most sokszor csak modora, ám ami költőnek mutatta szemünkben, érzéseinek azon melegében való tálalása és meggyőző üdesége (az örök líra), ma is a kezeügyében van még. Csak épen kevesebb szót és több igét, a szabadságnak Nagy Emma-járta költőtáncát, problémák helyett jövőre appelláló, szent könnyelműséget várunk tőle, melyben ott izzik a holnapi, az örök felelősség.
