Nagy bajnok Rákosligetről
Nagynak hívják. Rákosligeten született, a feje erősen csigaszerű és különös lyukak vannak a testén; néhány hete elutazott a távoli Japánba, ahol mindennek ellenére pillanatok alatt világhírnevet szerzett egy rangos verseny győztesének oldalán. Annyira persze nem volt olyan nehéz neki: a rákosligeti Nagy egy brácsa. A világ egyik legjobb brácsája.
Az ominózus mélyhegedűt és a világhírnevet mindenekelőtt Blaszauer Róbert hegedűkészítő- mesternek köszönhetjük, ő lehelt életet a holt fába. A hangszert a nemrég megrendezett, főként akadémistáknak és pályakezdőknek szóló II. Tokiói Nemzetközi Brácsafesztiválra készítette. Afféle gavalléros felajánlás gyanánt a majdani első helyezettnek. Remélve persze, hogy ha a szervezők elfogadják az ajándékot, az neki is és a hazai hangszerkészítésnek is nagy diadal lesz.
Az lett. A hangszert boldogan elfogadták, a győztes, a több mint száz versenyző közül kiválasztott kínai lány, Wen Tin-kang boldogan ölelhette kebelére az eredményhirdetés után, a nagy találkozással tele volt a világsajtó. A brácsa értékét jelzi egyébként a verseny díjazása is: Wen Tin-kang, a különjutalomként átadott mélyhegedű mellett hárommillió forint értékű pénzdíjat nyert, emellett pedig egy részvételi opciót a rangos svájci Verbieri Brácsafesztiválra, a rendezvény ugyancsak óriási kiugrási lehetőség a fiatal művészeknek.
Nagy sikere azért nem volt teljesen véletlen és váratlan. A tokiói rangadó alapítóanyja, a világhírű brácsás és tanár, Nobuko Imai professzor már korábban is találkozott Blaszauer hangszerrel, konkrétan az első tokiói versenyen, ahol a harmadik helyezett játszott a pesti mester művén – igaz, a muzsikusnak azt meg kellett vennie.
Hab a tortán, hogy a mezőnyben most is volt két rákosligeti brácsa, és nem is szerepeltek rosszul, tudniillik a bronzérmes és a különdíjas versenyzett velük.
Pedig Blaszauer Róbert egyáltalán nem ontja a brácsákat. Csaknem három évtizedes pályafutása alatt jó, ha tucatnyit készített – vallotta meg nekünk hálószobának sem kifejezetten nagy emeleti műhelyében, leginkább egy lábvágókés, egy berakásmetsző, egy bontókés és egy repedés-összehúzó megnyugtató társaságában. Jó ideje főként tradicionális barokk húros hangszerekkel foglalkozik, a legnagyobb szériában viola da gambákat, viola d’amorékat készít és árul. Az arányokat tekintve tehát a négy brácsa karrierje minimum is figyelemre méltó.
Beszélgetésünk e pontján mindig kérdés volt persze, miért postázott el teljesen ingyen egy durván kétmillió forintot érő hangszert, tehát megkérdeztük.
Nos, kezdjük ott, hogy a mester úgy bő tíz éve rájött, túl sok az eszkimó a szűkös honi piacon, itthon elég nehezen boldogulna. Gondolt tehát egyet, és elkezdett jó nevű külföldi hangszerkiállításokra járni, ami ugyan nem olcsó szokás (nagyjából 400 ezer forint egy-egy túra), de a lehetőség legalább benne van. Elsősorban a német és a holland szemléken bukkant fel és kötött üzleteket is. Amikor jött a tokiói brácsaverseny híre, az jutott eszébe: mivel Japánba nemigen jutna el a hangszereivel, menjen hát csak a hangszer; üzlet ebből ott persze nem lesz mindjárt,
de promóciónak pont jó az alkalom, és szerencsés esetben még hozadéka is lehet az akciónak. A sejtés igazolódni látszik, máris van több komoly szándékúnak tűnő érdeklődője, ami ebben a műfajban több mint félsiker. Emellett weboldalának látogatottsága is szépen megugrott.
De most térjünk vissza Nagyhoz, a brácsához. Mint a többi mélyhegedű, jószerivel ez sem más, mint többféle fa, nagy szakértelemmel, ambícióval és szeretettel összerakva. Csak a készségekből és érzelmekből esetünkben talán még több volt, mint lenni szokott.
A hangszer háta, oldala és csigája, amint azt a hagyomány előírja, habos jávorból készült, ezt manapság Erdélyből vagy Szerbiából lehet a legkönnyebben beszerezni. Teteje lucfenyő, amely szintén Erdélyből jön, felső és alsó nyerge, valamint fogólapja afrikai ében, húrtartója és álltartója szintén, bár különben ezekhez a körte, a cseresznye és a paliszander is jó alapanyag lehet. A mester szeszlakkal és olajlakkal felületkezelte és nyúlenyvvel ragasztotta. Akárcsak a háromszáz évvel ezelőtti elődök.
Miután mindent megtudtunk a brácsa mibenlétéről, ami egy laikusnak jár, már csak egy gondolat bántott bennünket: miért éppen Nagy a neve az ominózus darabnak? A válasz egyszerű: négy és fél centivel hosszabb a teste, mint a 38,5 centis kisméretű párja. Egyébként a többi hangszere is megkapta a maga nevét, van egy, amelyet Ikernek hívnak mert pont olyan, mint egy másik, van, amelyet brummogó hangja után Medvének keresztelt el, és fellelhető a nagyvilágban egy Esther nevű munkája is (az elnevezés itt a megrendelőre utal), csak kérdés, hogy hol. Sajnos valaki más örül neki, mint akinek szánták:
Spanyolországban ellopták.
Bárkay Tamás
Forrás: Népszabadság | 2012. július 3., kedd 20. oldal