Komár Bertalanné

Komár Bertalanné – Erzsi néni

 19..- 2018 február

Tanítónő

Élet a tanítónőképzőben: interjú egy régi képzős növendékkel

Beszélgetés Komár Bertalanné – Erzsi nénivel
2012. június 26.

Az interjút készítette: Szili Medek Márta

Erzsi néni, a mai Szerb Antal Gimnázium elődjének – a Magyar Királyi Állami Tanítónőképző Intézetnek – egykori diákja most 97 éves. A találkozást Keller Pálné sz. Gárdonyi Emőkének (Gárdonyi Géza unokájának) köszönhetem, aki Erzsi néninek régi ismerőse, az ő társaságában látogattam meg az idős hölgyet otthonában.

Keller Pálnét, Gárdonyi Géza unokáját egy személyes emlék is az iskolához fűzi: édesanyja, dr. Gárdonyi Józsefné sz. Schwarcz Judith (korábban Özv. Tyma Edéné) 1921-1927 között a Magyar Királyi Állami Tanítónőképzőnek volt gazdasági tanára.

Komár Bertalannét, Erzsi nénit arra kértük, hogy meséljen magáról, a tanítónőképzőben töltött évekről, az akkori hétköznapokról. Erzsi néni kicsit szabadkozott, mondván, hogy már nem sok mindenre emlékszik. Fényképei, dokumentumai elvesztek a háború alatt. Később mégis előkerülnek az emlékek, szinte magunk előtt látjuk az „intézeti” lányok világát, az akkori mindennapokat.

– 1931-ben kerültem Cinkotára és 1936-ban végeztem. – kezdte a mesélést Erzsi néni. (Ebből az is kiderül, hogy a tanítóképző akkor öt osztályos volt, az utolsó évben a tanítói gyakorlat elsajátítására tették a hangsúlyt.)

– 1915-ben születtem, gyulafehérvári vagyok. Trianon után jöttünk Magyarországra. Ketten voltunk a nővéremmel, és apám azt mondta, nem adja férjhez gyerekeit románokhoz, ezért hozott el minket Magyarországra. Ma már üknagymama vagyok: egy éves lesz most az ükunokám. Rengeteget olvasok, nem szeretem a televíziót. – kezdjük az ismerkedést Erzsi nénivel.

– Hogyan nézett ki az iskola és a kastély abban az időben? – kérdezem.

– Amikor a tanítóképzőbe jártam, még ott állt a kastély, de akkor Batthyány Ilona grófnő már nem élt. (1929-ben halt meg.) A kastélyban csak Mariska néni, a gondnok-házvezetőnő lakott, őt gyakran láttuk, de beszélni nemigen szoktunk vele, elég zord természete volt.

(Közben csendesen megjegyzem, hogy ez a Mariska néni nagyapám anyai nagynénje volt, akit a grófnő hozott magával Körmendről, így került fel Cinkotára.)

– Mariska nénire jól emlékszem: mindig csizmában járt, kendővel a fején. Viselete egyszerű, parasztias jellegű volt: blúz, szoknya, kötény. Egy kulcs mindig ott lógott a derekén. Jó alakú, erőteljes, “tömör”, asszony volt, dörmögő hanggal. Volt, amikor rosszak voltunk, olyankor nagyon mérges volt ránk. Emlékszem például, hogy az üvegházra szőlő volt futtatva, egyszer arra ráléptünk, és a tető beszakadt. Akkor aztán nagyon haragudott a Mariska néni. Máskor meg egy gazdasági órán spenótot mentünk szedni a kertbe, ő akkor is ott őrködött. A tanárok magáztak minket, ő azonban tegezett bennünket. Akkor láttuk, amikor lementünk a parkba sétálni. – emlékszik vissza Erzsi néni.

– Hol állt a kastély?

– A képzőhöz egészen közel volt. Ahogy kiléptünk az intézetből a kertbe, volt ott egy nagy gyep, a mögött pedig már a kastély állt, ami valójában egy földszintes kúria volt, beüvegezett verandával. Bolthajtásos folyosó futott körbe. Mondták, hogy egyik nyáron egy filmet is forgattak ott. Mi az egész kertben sétálhattunk, zárt terület volt. Nekünk délután 2 és 3 óra között volt szabad sétálni, illetve ekkor ki is kellett menni a parkba, akármilyen is volt az idő. Amikor a képesítőre készültünk, akkor kimehettünk többször is.

Ma is jól emlékszem arra is, hogy volt a parkban egy mauzóleum, a grófnő kislányának, Leának a síremléke, le lehetett lépni a lépcsőkön. Még egy kutyakriptára is emlékszem, gyönyörű, rózsaszín virágú magnóliafa volt mögötte, ott láttam először ilyen fát. A kripta fölött terméskővel körülvéve egy tábla volt, a grófnő kedvenc kutyájának a nevével, sajnos a névre már nem emlékszem.

– Kik tanítottak ott a képzőben?

– Az igazgatónő Tabódy Ida volt. Az ő lakosztálya, meg a nevelőnők szobái felül voltak, mivel ők ott is laktak. Emlékezetes tanáraink voltak még a Medgyesi testvérek: Medgyesi Mária meg Medgyesi Zsófia, azután Faragó Sarolta, Ruisz Márta, aki történelmet, és Ili néni, aki németet tanított. A matematikát Csada Imre tanította, de gyenge virágszál volt, az ő óráján olvastunk, vagy kötöttünk. Volt egy paptanár, Dudás Károly. Nem szerettük, olyan hetyke-petyke volt. Mogerné Küzdi Ilona volt a tornatanár. Jámbori Gabriella volt az énektanárnő, nagyon jó kórusunk volt, egyszer a Budai Várban is énekeltünk. Zsombart Adél nevelőnő volt és franciatanár. Azt hiszem, ő is csillagkeresztes hölgy volt, csakúgy mint az igazgatónő, Tabódy Ida.

– Tabódy Ida igazgatónővel milyen volt a kapcsolatuk?

– Nekünk diákoknak nem sok kapcsolatunk volt vele, ő valahogy mindenki felett állt. Volt, amikor néha lejött az ebédlőbe, de a képesítő vizsgákon biztosan jelen volt. Tudtuk, hogy az ő vezetése alatt menekítették át a tanítóképzőt Pozsonyból Cinkotára, az iskola fennmaradása neki köszönhető.

– Milyen tárgyakból vizsgáztak?

– Magyarból, történelemből, neveléstanból, hittanból és matematikából tettünk képesítő vizsgát. Írásbeli magyarból és matematikából volt. Németből csak osztályvizsgánk volt. Egyébként minden évben voltak osztályvizsgák, egy bizottság előtt kellett felelnünk. Majdnem minden évben volt egy tantárgy, aminek a vizsgaeredménye bekerült az oklevélbe, ilyen volt a kémia. Fizikát még a negyedikben is tanultunk.

– A mai cinkotaiak közül többen emlékeznek még Vitál Margitra, aki szintén Pozsonyból jött Cinkotára. Ő is ott tanított?

– Vitál Margit a gyakorló iskolában tanított, oda jártunk hospitálni, vagyis mint jövendőbeli tanítónők, a mintatanításokat ott csináltuk. A gyerekek hatodikig jártak oda. Két osztály lehetett. Én történelmet tanítottam a gyakorlóban. Emlékszem, tanítottam Petőfit is.

(Engedtessék meg ismét egy megjegyzés: Vitál Margit néni tanított engem is a betűvetésre, mivel az első elemitől kezdve 12 évig ennek az iskolának a tanulója voltam, csakúgy mint két nővérem is, a „Medek-lányok”. Később, amikor az iskola már gimnázium volt, fiaim is oda jártak, így családunk összesen 40 éven keresztül koptatta az iskola lépcsőit.

Dr. Gárdonyi Józsefné – azaz Gárdonyi Géza menye –, ahogy a bevezetőben írtam, szintén e falak között tanított. Ő is barátságban volt Vitál Margittal, vagy ahogyan mindenki hívta: Mancival. Emőke egy képeslapot is mutat, amelyet Vitál Margit írt az ő édesanyjának, és amelyen még édesanyja szobájának ablaka is be van jelölve. A parkra nyíló bejárat mellett volt a szobája. Másnap éppen a gimnázium meglátogatására és ennek a szobának a felderítésére készültünk Emőkével, ami nagyon sikeresen, a gimnázium múzeumának és illetékes vezetőinek segítségével meg is történt.)

– A falut és az ott élőket mennyire ismerték a diákok?

– A faluba nekünk kíséret nélkül nem volt szabad kimenni. Csak ha együtt mentünk, léphettünk ki az intézet falai közül, akkor is csak a szemben lévő templomig meg vissza. Sétálni a parkba mentünk. Néha-néha fordult csak elő, hogy a lányok valamit, például fonalat akartak vásárolni karácsonyi meglepetésnek a szülőknek, akkor Medgyesi tanárnő ment velük.

– Akkor Pestre talán még kevésbé jutottak be?

– Pontosan. Nagy élmény volt számunkra, hogy egyszer a Budai Várkápolnában énekelhettünk. Tabódy Ida bátyja valamelyik minisztériumban dolgozott, jó kapcsolatai voltak, így sikerült elérni, hogy mi ott szerepelhettünk. Évente egy alkalommal ugyanis a pozsonyi menekülés emlékének szenteltek egy misét a Várkápolnában. Hévvel mentünk Cinkotáról, az bement a Keleti pályaudvarig. Mi, akik nem budapestiek voltunk, akkor láttuk először a Várat. Tisztán emlékszem rá, hogy a várudvar fával volt lekövezve, mivel akkor még lovakkal is jártak benne.

– Hozzávetőlegesen hányan jártak a képzőbe akkoriban?

– Amikor én ott tanultam, 120-an voltunk. Öt osztály volt, mi 29-en voltunk. Voltak bejárók a környékről, Cinkotáról, Mátyásföldről, Gödöllőről.

– Hogyan éltek? Nem volt túl unalmas az élet?

– Ó, a mi időnkben nagyon egyszerűen éltünk ott. Unatkozásról szó sem lehetett, annyi tanulnivaló volt. Rengeteg verset kellett tanulni, minden percünk el volt foglalva. A szilencium délután 3-5 között volt, 5-kor uzsonna, utána újra tanulás, vagy esetleg olvasni lehetett.

– Hol voltak a tantermek? Milyen beosztású volt az épület?

– Ha az iskolába beléptünk, felmentünk a lépcsőn a magasföldszintre, bal oldalon volt a portás, ott lehetett venni füzetet, bélyeget. Ezen a szinten voltak a tantermek, felül pedig mind a hálók. Minden tantermet, ahol tanultunk, gyakran nappalinak is használtunk, amikor nem volt tanítás. Volt két felügyelő, ők ötödikesek (a legnagyobbak) voltak. A hálóban is volt mindig egy alvó ötödikes és a tanulószobában is mindig volt két felügyelő. Azon kívül néha beült a napos tanár is.

A konyha, a mosoda és a kazánház az alagsorban volt.

Ki ne hagyjam: volt egy szoba, amit mi csak „paradicsomszobának” hívtunk, ami tulajdonképpen könyvtár volt, de a befőzött paradicsomlevet óriási üvegekben ott raktározták. Ezért neveztük paradicsomszobának.

– Talán még a paradicsombefőzést is maguk végezték el?

– Azt azért nem, de nagyon gyakorlatiasan, az életre neveltek. Volt például a gyakorló iskola mellett egy külön épület, ahol szövőszéken szőttünk. Ott szőnyeget szőttünk, hogy megtanuljuk azt is. Hozzátartozott az anyaghoz. Képzett tanítóként kerültünk ki. Akkoriban volt a gazdasági válság, nehéz volt az élet. Volt, akinek problémát jelentett a tandíj kifizetése. Ötven pengő volt havonta az intézeti tandíj. Aki jó tanuló volt, az csak 25 pengőt fizetett. Ebből is persze viccet csináltunk, mikor azt mondtuk, hogy 25-pengősök, csukjátok be a fél szemeteket! Ti csak a felét láthatjátok! Én is 25 pengőt fizettem. Hogy ennek mi volt az értéke, az lemérhető abban, hogy a búza mázsája akkoriban 8 pengő volt. Ezt pontosan tudom, hiszen nemcsak katonatisztek, hanem gazdálkodók kislányai is jártak az osztályunkba.

– Egy nagyon fontos kérdést, az öltözködést ne hagyjuk ki. Volt-e előírás, miben járjanak?

– Volt kötelező ruha: ünnepi fehér matróz- és sötétkék matrózruha. Hétköznapokon télen sötétkék nagyon halvány csíkos flanelruhában jártunk, nyáron világoskék fehérpöttyös volt a hétköznapi ruha. Volt még ünnepnapra egy bemberg selyem nyári ruha, apró pepitamintákkal. Sapka is volt: először olyan, mint a matrózoknak, zsinór is volt rajta, ami azt mutatta, hányadik osztályba jártunk, azaz minden évben eggyel több zsinórt rakhattunk fel. Ez a sapka volt fehérben és télre sötétkékben. Később jött divatba a svájci sapka, éppen Vitál Margit harcolt érte, hogy ne legyen a sapkánk túlságosan “intézeti”, így kaphattunk svájci sapkát. Volt rajta címer is, rajta a pozsonyi tanítóképző.

(Ismét egy emlék: 1954 és 1966 között, amikor én jártam oda, mind az általánosban, mind pedig a gimnáziumban kötelező volt a svájci sapka a címerrel – az utcán, még a privát életben is – amit mi természetesen nagyon nem szerettünk, és ami akkor már egyáltalán nem a legújabb divatot jelképezte.)

– Ja, el ne felejtsem a pozsonyi blúzt! Abban jártunk hangversenyre.

– Milyen volt a pozsonyi blúz?

– A kelme nevére már nem emlékszem, de arra igen, hogy buggyos hosszú ujja volt, fehér és világoskék pozsonyi hímzés volt rajta. Ugyanolyan világoskékkel volt beszegve, mint a falusi blúzok. Nagyon szép volt, sajnos elveszett a háború alatt. Egyébként a tornaruhát kivéve nem volt rövid ujjú blúzunk.

– Milyen volt a tornaruha?

– Fehér blúz volt rövidujjal meg fekete klott nadrág, ami rakott volt, úgy nézett ki, mint egy szoknya. Még egy érdekesség: csak fekete harisnyát lehetett hordani. Minél inkább patent kellett legyen, selyemharisnya “nuku”. Inkább legyen csak patent. Fekete cipőt hordtunk. Minden elő volt írva.

– A hajviselet milyen volt?

– Nem volt szabad rövid hajat hordani. Volt, aki lázadozott, nem szerették a lányok a hosszú hajat. Nyáron mindig levágtunk belőle otthon, és akkor őszre már megnőtt.

– Mindez elég nagy szigorra vall.

– Valóban, kicsit egy zárdához volt hasonló az élet. A nevelésünk is olyan volt. A hálóteremben nyolcan-tízen voltunk. Fürödni lent egy nagy kádban, a “bazein”-ban lehetett az alagsorban. Abban fürödtünk egyszer egy héten, különben lavórban mosakodtunk. Este nagymosakodás, reggel csak macskamosás. Meg volt mondva, mikor húzzuk le az ágyneműt. Mindenkinek száma volt, nekem a 12. Minden fehérneműbe be kellett varrni. Ébresztő reggel 6 órakor volt, megszólalt a csengő, hét órakor imára kellett menni. Minden hónap első vasárnapján gyónni, áldozni kellett. A reformátusoknak, evangélikusoknak a zeneszobában volt az imaórájuk. A katolikusoknak pedig a nagyteremben volt az ima, minden reggel avval kezdtük a napot. Mikor pedig a reformáció ünnepe volt, akkor a katolikusoknak tartották a lelkigyakorlatot, hogy a reformátusok hazamehessenek a saját ünnepükre. Nagyon lojális volt. Nagyon jól éltünk, klastromszerűen, de együtt voltunk, és minden csínyben benne voltunk. Amikor például a negyedéves értékelés volt, akkor kitalálták a gyerekek, hogy a tanári szoba falára üvegpoharat tettek, és így ki tudták hallgatni a kiszűrődő hangokat.

– Milyen volt az étkezés?

– Az étkezés jó volt, én nem panaszkodhatom rá. Csak akkor morgolódtunk, ha vacsorára szárazbab főzeléket kaptunk főtt tojással. Vasárnap hideg vacsora volt. Pástétomszerű, de csak gyurmának hívtuk, és tea volt mindig.

– Mikor mehettek haza?

– Akik közeliek voltak, és volt engedélyük, gyakrabban hazamehettek, mint például én Gödöllőre, de a távolabb lakók egyébként csak ünnepkor mentek haza.

– Ezek után halkan kérdezem meg, hogy volt-e szórakozásuk?

– Farsangkor mulatságot rendeztünk. Lányok lányokkal táncoltunk. Csak egyszer lehetett fiúvendégeket hívni, de akkor is csak akkor, és az jöhetett, akinek levélben megengedték a szülők. Természetesen óriási készülődés volt, és ez volt egy egyetlen alkalom, hogy világi ruhában lehettünk, farsang egy napján.

Mindent egybevéve azonban – most visszagondolva – elmondhatom, hogy nagyon szerettem az intézeti életet.

Lejegyezte: Szili Medek Márta
2012. június 26.

Forrás: http://www.szag.hu/tanitokepzo.php