Dr. Murai András filmtörténész megnyitó beszéde, mely elhangzott 2026. március 3-án, Gábor Béla és Kelemen Sándor „Kollektív” című közös kiállításán.
Helyszín: Ferencvárosi Helytörténeti Gyűjtemény / 1092 Bp., Ráday u. 18.
A jelenlévők köszöntése.
Személyes megjegyzéssel kezdem: Béla, Sándor és én egyidősek vagyunk, Sándor egy kicsit van lemaradva, de attól az egy évtől most eltekintünk. Miért hozakodom elő, nem túl diszkréten, a korral? Azt gondolhatnánk – én legalábbis -, hogy ebben az életszakaszban a biztonság fontosabb, mint az újítás, a bevált utak kényelmesebbek, mint az ismeretlen területek. Ugyanakkor az első, ami megfogalmazódott bennem e kiállítás képeit végignézve, az alkotók bátorsága. Összehasonlítva korábbi munkáikkal, feltűnő, hogy új technikával, eljárással és új témával is jelentkeztek. Gábor Béla és Kelemen Sándor kíváncsi alkotó, mintha a kalandvágy is fűtené őket: mernek elmozdulni korábbi alkotói eljárásuktól.
Mennyire igazuk van! Annak a művésznek, aki meg akarja ismerni a kifejező közegét, nem jó tanács, hogy „járt utat járatlanért el ne hagyj!” A biztonság és óvatosság helyett a kísérletezés javalt, ki nem próbált eljárások keresése, a médium tűrőképességének tesztelése, határainak letapogatása. E kiállítás mindkét alkotója – teljesen, vagy részben – letért az eddig járt útjáról. Izgalmas látni a határátlépéseket, nem csak a konkrét műalkotásokban, hanem az alkotói magatartásban is.
Gábor Béla váltása számomra igazi meglepetés. Korábban hosszú ideig foglalkozott fényképek régiesítésével, archaikus eljárással cianotípiákat alkotott. Míves, kidolgozott munkák azok, akárcsak az újak: bravúros a kivitelezés, a megvalósítás. A mostani kiállítás 5 év kísérleteinek eredményét bemutató képei nem fényképek, hagyományos értelemben biztosan nem. A fotóeljárás és a festészet kereszteződéséből olyan alkotások születtek, amelyekből eltűnt a fotórealizmus, olyannyira, hogy jópár képen képzelt lények jelennek meg. Gábor Béla az útkeresés során alapvetően az analóg fotográfia fényérzékeny hordozóinak, különféle vegyi anyagoknak és szokatlan fényforrásoknak az egymásra gyakorolt hatásait vizsgálta, természetes és mesterséges tárgyak, elemek beemelésével. Nem használ fényképezőgépet, de fotózáshoz szükséges alapanyagot, például fényérzékeny papírt igen. „Napon érlelt képek”, a szó szoros értelmében. Ebből adódik részletgazdagságuk és esetlegességük is, ugyanis nem minden mozzanat az alkotói akarat eredménye, a színek, formák részben kiszolgáltatottak e sajátos alkotási folyamatnak. Béla kézműves ember, sokat foglalkozik, „babrál” egy-egy képpel. Az új eljárással megtett utat jól érzékeltetik a kísérletezés folyamatát, a kezdeti lépéseket bemutató sorozatok.
Kelemen Sándor korábban – többek között – a fénykép és a grafika eljárásait ötvözte, most több képénél a festészet irányába mozdult el. Korábbi stílusának megfelelő, erős atmoszférájú fekete-fehér mobilfényképeiből itt is láthatunk néhány újat, miközben megmutatja mire jutott, mikor új területre merészkedett: egészen a nonfigaratív fotó-festményig. Ez utóbbiak alapja akril festmény, mégis digitális képekről van szó. A kézzel festett munkák digitális átalakításának kísérleteit, illetve variációit láthatjuk. A kiváló ritmusérzékkel készült munkák a színek és vonalak kombinációjával vonják magukra a figyelmet.
Az alkotói eljárásban és látásmódban igen, a habitusban viszont nincs változás: két komoly szerző tárul fel műveiken keresztül. Gábor Béla és Kelemen Sándor képein nincs helye tréfának, sem iróniának, még megmosolyogtató helyzeteknek sem. Nem viccelnek, mikor bátran és őszintén tárják elénk vízióikat.
És akkor a víziókról, teremtett világokról.
Béla és Sándor saját világot teremtenek. Képeiken nem a körülöttünk zajló események közvetlen reakcióit látjuk, nem megörökítői a környezetüknek – nekik vízióik vannak.
Gábor Béla művei, így egymás mellé helyezve őket különösen jól látszik, önálló kozmoszt hoznak létre. A teremtés misztériuma – ez jut eszembe róluk. S később kiderült, nem légből kapott a benyomásom: Béla egy beszélgetés során megemlítette, hogy a képek egy részét Pilinszky János írásai inspirálták. Más művészek is adtak számára ihletet: Jász Attila versei, Frida Kahlo festményei, Tarr Béla kompozíciói. Gábor Béla azonban nem követője az általa szeretett művészeknek, képei sajátos technikával kialakított, egyedi stílusú alkotások.
Angyalokat, furcsa lényeket, ember előtti, vagy feletti teremtményeket látunk, az általunk ismert égitestek között. Mintha a földi élet előtt járnánk – e világról nincs tapasztalatunk, legfeljebb képzelhetünk róla valamit, ha van hozzá fantáziánk (nekem nincs), és hitünk e képzelet fontosságában.
Az aranysárga és a sötétbarna ragyogó színvilágot teremt. A különös technikai eljárás következtében erős az anyagszerűségük, némely kép dombormű hatását kelti. Az alakok egyszerre riasztók és figyelemfelhívók. Mint az Angyal a tükörben – ezt a címet én adtam – egyik kedvencem, ikerkép, de nem szó szerinti tükröződést látunk, és ez az, ami felzaklat, nyomasztó érzést kelt.
Gábor Béla képei vibráló, nyugtalanító, részletgazdag, és szemet gyönyörködtető látomások – talán az Élet, vagy minden élet eredetéről.
Kelemen Sándor tág spektrumon láttatja a világot, a felismerhető, saját tapasztalataink alapján azonosítható tárgyaktól és tájaktól a beazonosíthatatlan elemekig, elvont kifejezésig jut el.
Fotóit és fotó-festményeit három csoportba soroltam. A rendszerezés a befogadó mániája, kevésbé az alkotóé.
Világok találkozása: A halak teremtése, A Napra várva (személyes kedvencem), A vörös ajtó tartozik többek között ide. Bár alakok, élőlények felismerhetők rajtuk, elemel a konkrét helyzetektől, ezért érezhetjük őket egyetemes érvényűnek. Az elmosódott színek, foltszerű fények teszik időtlenné e képeket, időtlenné, tehát egy állapot kifejezésévé, amelyben Más-világok érintkeznek. Szinte érezzük a reményt, hogy a kettő, a földi és a nem evilági találkozzanak.
Sándor megfontolta a címadást, a címek a képek részei, egyúttal utalások lehetnek az inspirációra. Mint a Nick Cave szám, a Jesus of the Moon. Ez a zene melankolikus, mint oly sokszor Cave esetében, és egyúttal szentimentális is. Sándor képein ez a kettős hangulat meghatározó: borús, amit ugyanakkor a remény fog keretbe, érzelmes, amit pedig a szürke árnyalatai visszafognak. Egyik képének ez is a címe: Melankólia – ez már a másik csoportba vezet át minket.
Fénykép-grafikák: az Észak, Patakpart, November, Telihold és Melankólia (e két utóbbi személyes kedvencem), a korábbi, általam oly kedvelt Kelemen-képek világát folytatják. Rendkívül szuggesztív kisugárzásuk miatt szeretem sokáig nézni őket, vonz a szemcsés felület, a sokféle szürke, s bennük a fénybogarak, s ahogy e kettő kompozíciója átalakítja a tájat.
Nonfigaratív: igazi meglepetés a nonfigaratív képek sora. Tegyük egymás mellé a November és a Nyár című képeket. Két külön világ, mintha nem ugyanazon szerző műve volna. Merész kilépés önmaga világából, s rögtön fel is rúgja a befogadói sztereotípiát: a szerzői személyiség nem feltétlenül egyféle, korántsem önismétlő – e váratlan izgalmat jelenti a Jazz és az Idő című képek absztrakt világa. Itt nyoma sincs a fénykép realizmusának, helyette a színek és formák válthatnak ki érzéseket a befogadóból. Ugyanakkor feltűnő a hasonlóságuk, az a vonás, amit különösen a Konstellációkban vélek felfedezni. A színek és ecsetvonások lendülete, kavalkádja, első ránézésre káosza mögött felsejlik egy szerkezet, amely mindezt, a sokszínűséget és dinamizmust magán viseli, megtartja.
Ha a képek, legyenek bár fotók, vagy arra emlékeztető képzőművészeti munkák, keretbe kerülnek, s ha a keretebe foglalt képeket egymás mellé helyezzük a falra, nagyjából egyenlő távolságra, majd embereket hívunk, hogy nézzék meg őket, nos ekkor már ezek a képek menthetetlenül műalkotásokká válnak. Eltávolodnak a szerzőtől, a szerző személyes életterétől és szándékaitól.
Hiába ismerem én Gábor Bélát és Kelemen Sándort, hiába ittunk meg annyi sört, hiába van közös múltunk és vannak egymásba fonódó történeteink: e képek itt a tárlaton számomra is műalkotások, és amikor eléjük állok, arra vagyok kíváncsi, mit váltanak ki belőlem, befogadóból. Számomra e képek egyszerre hatnak intellektuálisan és emocionálisan, és különösen izgalmas a fénykép és festészet kombinációjából megszületett felület, a nem tapintható, szemünkkel mégis érzékelhető textúrájuk. Bízom benne, Önöknek is hasonlóan intenzív élményt jelentenek.
Kedves Vendégek, Barátok, Érdeklődők, kérem, merüljenek el a képekben, töltsenek velük sok időt, s legyenek nyitottak Gábor Béla és Kelemen Sándor alkotásainak befogadásakor.