A Szolidaritás Háziipari Szövetkezet

1954. első napjaiban alakult meg. Célja a feloszlatott rendházak nővéreinek, papoknak munka, megélhetés biztosítása volt.


Csoportkép Rákosligeten a hajdani Sport Club, a jelenlegi Gózon Gyula Kamaraszínház lépcsőjén.

"Mivel a "nép ellenségeit" nemigen alkalmazták a különböző állami munkahelyeken, valamiképpen önálló lehetőséget kellett teremteni a szerzetesek számára, amire az akkor hatályos szövetkezeti törvény adott kereteket. A katolikus szeretetszolgálat vezetője, Szörényi Gábor jezsuita atya az Új Ember akkori munkatársa, Keresztes Sándor segítségével talált megoldást e sokakat sújtó egzisztenciális problémára. Keresztes Sándor a kommunisták hatalomra kerülése előtt a Demokrata Néppárt képviselője és egyik meghatározó alakja volt a nemzetgyűlésben (évtizedekkel később, az Antall-kormány idején hazánk szentszéki nagyköveteként dolgozott). Ő ajánlotta Szörényi Gábornak, hogy a szerzetesek számára hozzanak létre egy háziipari szövetkezetet. Az ötletet tett követte. Czapik Gyula egri érsek, aki a püspöki karnak - rangidős tagjaként - vezetője volt, a terv valóra váltására megbízólevelet adott Keresztes Sándornak, aki akkortájt részben háziipari tevékenységéből igyekezett eltartani családját. Saját tapasztalatai alapján és nem utolsósorban jogászként szervezte meg a szerzetesek háziipari szövetkezetét, amelynek a "Solidaritas" nevet adta. Ennél "vallásosabb" nevet nem kaphatott a vállalkozás, hiszen gondolni kellett a megtermelt áru eladására, s bármilyen "klerikálisabb" név elijesztette volna a népi demokrácia kereskedőit.

A háziipari szövetkezet először a pesti nyolcadik kerületben, a Krisztus Király- plébánia épületében kapott helyet. Az ottani kultúrterem üresen állt, hiszen szóba sem jöhetett, hogy az egyház eredeti céljának megfelelően használhatná a helyiséget. Zsákokon ülve, "otthonról" hozott varrógéppel, ollóval, ceruzával, vonalzóval s egyéb eszközökkel kezdték meg a munkát a nővérek. Megfelelő
asztaluk sem volt, így például a 140 centiméter széles anyagokat a közeli piarista rendházban vagy épp a plébánia udvarának a kövezetén tudták kiszabni.
A szövetkezet munkatársai készítettek hímzéseket, varrtak egyházi ruhákat is, de munkájuk háromnegyedét a konfekcióruházat jelentette. Kikerült a kezük alól gyermekruha, iskolaköpeny, női blúz, hálóing, pizsama, de volt kötő-, illetve papucskészítő részlegük is. A szövetkezet mindjobban fejlődött, több műhely nyílt a fővárosban. Sőt, elsőként az országban a szövetkezet engedélyt kapott arra, hogy más településeken is létesüljenek fióküzemeik.
A tagok napi kilenc órát dolgoztak rendkívül alacsony munkabérért, és még ezt is úgy kellett kiharcolni az eredeti állami elképzelés szerinti megalázóan kevés díj helyett. Az alapítók által elért nagyon fontos eredmény volt az is, hogy a szövetkezetben töltött idő kezdettől munkaviszonynak számított, hiszen egyházi tevékenységük később nem számított bele a szerzetesek nyugdíjába.
1956 változást hozott a szövetkezet életében is: az állam felmondott minden korábbi kereskedelmi szerződést, amelynek értelmében kis szériában nyugati exportra termeltek minőségi árut. Ezek után a Szovjetunióba szállított nagyszériás tömegárut kezdtek gyártani. Ezt a munkát - a korábbival ellentétben - a megrendelő részéről jóval alacsonyabb szintű követelmények határozták meg. Ugyanakkor a szerzetesek ettől függetlenül mindig színvonalas munkát igyekeztek végezni. 1956 után kiszabadult a börtönből jó néhány addig fogva tartott pap, így férfiak is munkába állhattak a szövetkezetben. Például a kesztyűkészítés területén, de ők dolgoztak a nehezebb fizikai feladatot jelentő csomagolási részlegben is, ezért aztán a tanult papokat egymás közt "ládaszögelő doktoroknak" nevezték a műhelyben. Emellett ettől fogva civileket is alkalmaztak a szövetkezetben, sőt, az évtizedek múltával a szerzetesek és világiak aránya megfordult, s a nyolcvanas évek vége felé, amikor a szövetkezet megszűnt, már nem dolgoztak benne egyháziak. Ennek magyarázata például az a tény, hogy mind többen tudtak bekapcsolódni a plébániák életébe - jóllehet az egyház üldözése, sekrestyébe szorítása korántsem szűnt meg az enyhe enyhülés idején.
Ma még jó néhányan élnek azok közül, akik rövidebb-hosszabb ideig részt vettek a Solidaritas Szövetkezet munkájában. Néhányuk emlékezéséből kiderül: nehéz, de rendkívül gazdag tapasztalatokat jelentő időszak volt ez az életükben. Jóllehet közel tizenötféle rend tagjai képviseltették magukat a "Szoliban" - ahogyan ők nevezték munkahelyüket -, a műhelyben megtapasztalták: a szerzetesi hivatás lényege közös, s ez az egészen az Úrnak adott élet.
A nővérek elbeszéléséből kiderül: a munka során jó hangulat uralkodott a műhelyekben. Sőt, azon kívül is "volt számukra élet", hiszen például sportkört hoztak létre a szövetkezet tagjai, amellyel rendszeresen jártak kirándulni. Mindezzel együtt ezek az évtizedek egyáltalán nem voltak felhőtlenek, hiszen a zaklatások nem egyhamar szűntek meg, és a kommunista vezetésnek sajnos sikerült beszerveznie egyházi embereket is a befolyásolhatóbbak közül. Az ő "hírszerzői" tevékenységükről persze tudtak társaik.
A Solidaritas Szövetkezet históriáját - amely a múlt század legtöbbször tragikus és eseményekben rendkívül gazdag egyháztörténetének nem figyelmen kívül hagyható része - még egyetlen történész sem dolgozta fel. Pedig e feltárás nagyon szükséges, megrendítő és tanulságos munka volna. A minden bizonnyal leghitelesebb "belső értékelést" azonban az egyik irgalmas rendi nővér fogalmazta meg, amikor a következőket mondta a Solidaritasról: "A Jóisten nagyon szeretett minket, mert mégis együtt lehettünk.
Szigeti László"

Forrás: Új Ember 2003.12.28.

"Az ötven éve létrejött Szolidaritás Háziipari Szövetkezet elsősorban papokat, szerzeteseket és nővéreket foglalkoztatott - négyéve szűnt meg. Egyesületének, a Szolidaritás Sportegyesület megalakulásának negyven éves évfordulóját pedig március 23-án tartották.

Az ünnepi közgyűlésen nem történelmi visszaemlékezést tartottak, hanem megemlékeztek halottaikról, majd a személyes élményeket hallgatták meg. Tóth Ilona angolkisasszony nővér elmondta, a sportegyesületet elsősorban azért alapították, hogy a szövetkezet tagjai számára megfelelő lehetőséget biztosítsanak a szabadidő hasznos eltöltésére. Kovács Lajos Bánk ferences tartományfőnök volt az első elnöke az egyesületnek, amely hamarosan más tagokat is fogadott. Békefi Sándor jezsuita testvér, az egyesület túravezetője az 1978-ig tartó igen nehéz évekről szólva felidézte, hogyan kellett a hatalom nyomására elküldeniük a külső tagokat. Ágost Gizella túravezető, a számvizsgáló bizottság jelenlegi elnöke a következő évized történetére emlékezett, Raile Erzsébet túravezető, szakosztályvezető pedig az egyesület jelenlegi helyzetéről szólt. Némedi Zsuzsa gazdasági vezető beszámolóját követően Csík Aranka nővér, az egyesület elnöke osztotta ki az egyesület jutalmait. Hálaadó koncelebrációs misét mondott Kovács Bánk ferences tartományfőnök, Pálmai Péter Godofréd bencés atya (volt túravezető) és Földi Endre atya (ő sok jelenlegi túravezetőnk képzésében vett részt)."

Szabó Piroska M. Panefréda nővér. 1955-ben tettem le az örökfogadalmat Budapesten, két év múlva pedig felkerültem a fővárosba a Szolidaritásba, ahol szállítófelelősként dolgoztam. Huszonöt éven át, egészen nyugdíjazásomig dolgoztam a rákosligeti részlegnél. Eleinte egy padlásszobában hatan laktunk nővérek. Később az állam ezt már nem engedte, mert így „túl sokan" voltunk együtt szerzetesek.

Tóth M. Ilona nővér . 1958-1965 között dolgozott Rákosligeten.

Forrás: Új Ember

Források a Solidaritas történetéhez

Az MSZMP feljegyzései a "Solidaritasról" pdf formátumban letölthető

Összefoglaló a "Solidaritas" történe pdf formátumban letölthető