A József Attila-díjas alkotót életének 57. évében, hosszan tartó betegség után érte a halál Budapesten.
Bodor Béla 1954. február 24-én született Budapesten. Pályafutását zenészként kezdte, 1975-ig több rock- és dzsesszegyüttesben játszott. Volt könyvesbolti eladó, a Zeneműkiadónál grafikusként is dolgozott. 1979-ben rendezte legnagyobb önálló kiállítását festményeiből, grafikáiból, montázsaiból.
A zenélés és a képzőművészet után jutott el az íráshoz: 1991 és 1996 között az Élet és Irodalom kritikai rovatának munkatársa volt, az utolsó két évben a rovat vezetője.
Bodor Bélának 1985 óta jelennek meg írásai. 2000-ben Déry Tibor-díjat, 2007-ben József Attila-díjat kapott. Saint Francis experience című egyfelvonásosa 1988-ban elnyerte a drámapályázat, egy-egy esszéje 1994-ben a Madách-pályázat, 1995-ben az Ady Társaság pályázata első díját. 1999-ben Soros-ösztöndíjas volt. 1991-ben a Holmi novellapályázatán, 1992-ben kritikapályázatán, 2002-ben pedig a Magyar Rádió hangjáték-pályázatán nyert díjat.
Bodor Béla a Déry-díjat 2000-ben, a József Attila-díjat 2007-ben kapta meg.
Főbb művei: Dallamos fekvésváltó gyakorlatok (versek, 1989), A nevek születése (versek, 1997), Régi magyar regénytükör I–II. (irodalomtörténet, 2000), Ragtime a Vérnősző Barommal (versek, 2002), Városablak (regény, 2003), Alakok (irodalmi tanulmányok, 2006).
MTI 2010. augusztus 10., kedd 13:33
Budapest, Rákosliget
Forrás: Spanyolnátha, Művészeti folyóirat http://www.spanyolnatha.hu
Translate:
Egy hát van előttem.
Széles, domború. Majdhogynem púpos. Fiatal, nagydarab férfi háta, kissé görnyedten és ringatózva jár, mintha tengerész lenne, erősen kifelé fordított lábfejekkel lép, zöld bőrkabátja hátán kicsapódik a pára, minden utcasaroknál megcsillan rajta a lámpa fénye. A fa villanyoszlopok oldalára szerelték a félkörívesre hajlított, ujjnyi vastag vascsövet, azon lógott a zománcos tányér, felül sötétkék, alul fehér, benne porcelánfoglalatban 150-es izzó. Minden sarokra egy jut belőle, éppen arra elég, hogy átderengjen a ködön és a sötétségen, különben az ember könnyen nekimehet a kerítésnek vagy az útszéli gömbakácnak. Amikor fogas-sarlós mászóvasakkal, derekán szíjhurokkal felkapaszkodik érte a villanyszerelő és ledobja, alaposabban szemügyre vehetem. Csillag alakban futnak szét a repedések a zománcon, ahol egy-egy nagyobb kővel telibe találta valamelyik kamaszgyerek, ha vállalkozó szellemű csaj (akkor: bige, esetleg bőr vagy buksza) akadt, akit a léckerítésnek döntve taperolhatott vagy lesmárolhatott. Mi ilyesmit nem csinálunk, ők mások mint mi vagyunk, ők prolik. Később, nagyobb kamasz koromban majd én is igyekszem prolitempókat felvenni. Most még csak furcsa vagyok.
Nem tudom pontosan, mi az, hogy proli, de felismerem. Biztosan nem munkás (ezek nem munkások, ezek csak prolik), a melós kifejezés még ismeretlen, vagy csak szalonképtelen (prolitempó). Mi ős-ligetiek vagyunk, ezeket a háború után telepítették közénk ezek. Amiben, mármint az ősözésben az a bizarr, hogy Liget helyén 1890-ben még nem volt semmi. Akkoriban határoztatott el, hogy az ország számos vidékéről Budapestre áradó emberek számára munkástelepet alakítanak ki ezen a helyen, két szoba, konyha, előszobás házakkal, (köztük néhány nagyobb, vagy ikerházzal), 180 négyszögöles telkekkel. Aki ezt akkor megvette (miközben évente százezren menekültek a nyomor elől Amerikába), az tényleg nem lehetett proli. Dédapám apóssal-anyóssal-nagynénivel 1910 körül költözik az egyik legnagyobb házba, de kibővítteti: 25 négyzetméteres télikertet építtet hozzá, hogy nyugalmazott gazdatiszt apósa elfoglalhassa magát valamivel tavaszig. Az öreg gőzben hajlított rózsafa botjával most (nem amikor a férfit követem, hanem amikor ezeket írom) tanulok újra járni, kemény csípőízületi gyulladás után. A kertben parkot alakít ki, halála után kertész gondozza a spírea-gruppot, sziklakertet, a nagyszerűen megválasztott gyümölcsfákat, amik az egész családot ellátják friss gyümölccsel, lekvárnak valóval, dióval. Nyáron a kertben ebédelünk, én a diófára mászom olvasni. Hazafias (reakciós, irredenta) tárgyú ifjúsági irodalmat, Coopert, Fekete Istvánt, majd Verne Gyulát és Marx Károlyt. May Károlyt nem, mert nem lehet kapni. Marxtól végre megtudom, hogy mi az a proletár (de a prolit nem, az valami más), amikor megyek lefelé éjjel a ködben, már tudom.
Egy hát van előttem, azt követem lefelé a Fő úton (amit Ferihegyi útnak hívnak, de erről senki sem vesz tudomást) az állomás felé, balkéz felé elhagyjuk a lányiskolát, a postát (akkor még: Posta), a Pitypalatty cukrászdát, aztán jobbról a III. utcai Közértet, a Gyógyszertárat. A szél, mint mindig, Keresztúr felől fúj, orromba veri az ázott bőrkabát szagát. A színe valami nehezen leírható kékeszöld, igencsak kopott a bal vállán, és felpöndörödő szélű repedések szabdalják dermedt szurokszerű anyagát. A Vasút-sornál a férfi megtorpan, majd jobbra fordul, az átnedvesedett ávóskabát csak nagymessze villan meg egy pillanatra a következő lámpa alatt. Én tovább megyek a leeresztett sorompó felé, jobbra belépek az egyetlen telefonfülkébe, felemelem a hallgatót és hallom, ahogy leesik a beragadt tantusz. Halló, szól bele egy női hang. Egy vonalat kérek, mondom, és várok, de nem történik semmi. Sercegés hallatszik, és valahol távol kicsöng egy hívás. Leteszem, és átmegyek a gyalogoshídon a sínek felett.
A túloldalon már nincs járda, csak a kövesút visz Keresztúrra, és balra kanyarodik egy ösvény a töltés mentén Rákoscsaba-Újtelep felé. A malom falán meglátom az éjszakai autóbusz reflektorfényét. Leereszkedem a rétre, nem akarom, hogy meglásson. A közúti töltés alatt keskeny csapás vezet, és rövidesen elválik tőle egy salakkal felszórt gyalogút, be a mocsárba, ahol egy kis kiemelkedésen a trafikosné háza áll magányosan. Pár éve elöntötte a patak az árteret, de az öregasszony nem ébredt fel, csak amikor az önkéntes tűzoltók ladikja kikötött az ablaka előtt, és valaki benyomta az ablakot. A trafikosné (sánta asszony, és a keze is eltorzult azon az oldalon, két összenőtt, rövid ujja között sárga csontkarom görbült) ijedtében úgy vágta fejbe a szerencsétlen árvízi hajóst az ortopéd cipőjével, hogy kórházba kellett szállítani.
Odafent kipörgő kerékkel eldöcög a busz. A kivágódó kövek lövedékekként csapódnak a jegenyékhez. Aztán csengetés hallatszik, leeresztik a sorompót. A busz kivételesen átjutott.
Ahogy visszamászom az útra, messze elől, a hídnál, ahogy hozzászokott a szemem a holdas-párás sötéthez, mintha ugyanazt a hátat látnám. Átmegy a régi hídon, aztán a malom-ágnál egy pillanatra beér a legszélső keresztúri lámpa fénykörébe.
Leereszkedem a hídról, és elindulok a töltésen Újtelep felé. A patak odalent van és ragyog, mint a fekete szurok, nincs ebben semmi metafora. Innen a magasból átlátni a vasúti töltésen, mögötte a környék legfényesebb útja és legelőkelőbb része, a Liget-sor villái.
Mire elérem a kidőlt duzzasztó betonmaradványait, már csak a hold világít. Hófehéren ragyognak az ütött-kopott betonpillérek. A lejtős, valamikori járdán üres rákpáncél szárad, a vedlő állat nem messze fekszik, várja, hogy kocsonyás bőre megkeményedjék. Ha reggelig ilyen nyálkás marad, a nap kiszárítja és megrepeszti, de ha túl közel marad a vízhez, hogy egy-egy hullám enyhítően megnedvesítse, a lemosódó nyálka idecsalja a kishalakat, és elevenen megzabálják. Minden hullámmal újabb halacskák vetik magukat a szárazra, lerágnak egy darabot a rákból, aztán visszavergődnek a vízbe.
Ez most messzebb mászott, bízik az enyhe napban.
Megérintem az üres páncélt. Az oldala máris nyálkásan rohad, de a háta száraz, repedezett. Mint egy régi bőrkabát.
Lépések közelednek a töltésen. Nem nézek fel. Talán csak egy vaddisznó. Lejárnak olykor. A rákpáncélt a vízbe pöckölöm, bukdácsolva sodródik, még sokáig látom a gyenge fényben.
Nekidőlök a pillérnek, egészen langyos még az egésznapos napsütéstől. Várom a reggelt.